Befogadott rajongó

Tizenhetedik fejezet

Amikor a nap első sugarai beszűrödtek az elhúzott függönyön keresztül, és megvilágították a fülledt szoba pár részletét nyugtalanul vergődtem az ágyban. Reesh szendén szuszogott mellettem, szája kissé tátva volt, karját feje alá hajtotta és magzatpózban pihent. Apró szarkalábai szeménél kissé megfeszültek, szájánál szintúgy. Angyali látvány volt, amit akár egy életen keresztül is elnézegettem volna, ám erőt vettem magamon, kidörzsöltem szememből a csipát, és amilyen halkan csak tudtam, kimentem az erkélyre. Nem vettem fel köntöst, nehogy zajt csapjak és ezen korai órán felkeltsem az édesded Richardot is. Óriási levegőt vettem, magamba szippantottam a friss levegőt, mely tüdőmben oly kellemesen áradt szét akár egy meleg tea árad porcikáimba egy nagyon hűvös téli estén. Nekitámaszkodtam a korlátnak és az alattam elterülő várost tanulmányoztam. Sehol egy autó, sehol egy kiabáló szomszéd, mindössze nyugalom, csend és béke honolt kint. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen, amivel minél több részletet mutatott meg nekem a környékből. Feltűnt egy idős asszony fonott kosárral a kezében, fején egy homoksárga kendővel, éppen öreges tempójában masírozott valahová. Erről nagypapám meséi jutottak eszembe, amik a régi szép időket idézték. Nagyon nagyot nyújtóztam, az összes porcikámat próbáltam átmozgatni kicsit, majd helyet foglaltam az egyik fotelben, és a tegnapi csókot próbáltam felidézni. Csukott szemmel összpontosítottam, hogy sikerüljön minden egyes apró részletet életre keltenem, amikoris macskaléptekkel Reesh mögöttem termett és kicsit vaskos, lakkozott ujjaival érzékin beletúrt sötétszőke hajamba. Egyáltalán nem rémültem meg tőle, ám meglepődtem, hogy ő is ébren van már. Mennyei érzés kerített hatalmába, amikor lehajolt fülemhez, és édesen belesuttogta, hogy jó reggelt. Miközben helyet foglalt mellettem, teljesen megbabonázva ezt mondta:

- Gyönyörű vagy reggelente virágszálam! Elárulnád, mit használsz szem alatti karikák és fáradt tekintet ellen? – majd rágyújtott egy cigire, amit fehér köntöse zsebéből halászott elő. Én szintúgy meg voltam babonázva, hiszen szeme csillogott, haja most is szénakazalként igyekezett imponálni a külvilágnak, és már nadrág sem volt rajta, csak a köntös. Úgy éreztem, mintha a nászutunkat töltenénk egy eldugott helyen, ahol csak mi ketten vagyunk, senki más. Pár percig játszottam a gondolattal, ám ráébredtem, hogy fél százaléknál is kevesebb esély van erre az egészre, úgyhogy megcsíptem magamat és visszazökkentem a beszélgetésbe.

- Tudom, hogy viccelsz Reesh, én vagyok a reggelek ellensége. Vagy a reggelek az én ellenségeim. Nem is tudom már... - kicsit elgondolkodtam kijelentésemen. – Ha nem veled ülnék most itt, Németországban, egy köbméter feketekávé és két szelet szalámis pirítós lenne a társam otthon, Magyarországon. Most a friss, reggeli levegő és a jelenléted sokkal jobban feltöltött, mint bármi más eddig. Na jó, vannak zenék, amiktől instant képes vagyok elveszíteni a fejemet akár egy bal lábas reggel után is. – helyesbítettem, és továbbra is Richardot tanulmányoztam.

Ő nekiállt fészkelődni és megjelent arcán két halványpiros köröcske. – Gyöngyös, a tegnapi este... Öhm... Hogy is fogalmazzak. – nyökögött és tépelődött Richard – A tegnapi este számomra egy nagyon rég megtapasztalt világot tárt fel ismét... Szeretném megköszönni, hogy segítettél felidézni, milyen szép is az élet, ha van melletted valaki, aki rányitja a szemedet az öröm forrásaira! És kérlek ne haragudj rám, amiért kissé elszaladt velem a ló! – nézett rám még vörösebb orcákkal és beharapott ajkakkal. Meghatódtam szavaitól, még inkább a látványtól, amit nyújtott. Kissé remegő hangon szólaltam meg, hisz nekem is kellemetlen volt erről beszélni Richard tépelődése miatt:

- Richard, a tegnap történt nekem teljesen új élmény volt, egy új perspektívába helyezted számomra a szenvedélyt. Viszont az, hogy nem... hogy nem szexeltünk remélhetőleg nem okoz a jövőre nézve nagy problémát. – mondtam kimérten, viszont belül fel tudtam volna robbanni. Szétfeszített az ideg, a gondolat, hogy leállítottam felfedezőútra indult tenyereit. Nem tudom megmondani, miért tettem így. Nem szóltam többet, próbáltam kifürkészni, hogy érezhet Reesh, mivel neki sem hagyta el több szó a száját. Egészen addig ültünk kint szinte végig csendben, míg a nap teljesen fel nem jött, akkor egyszerre álltunk fel, és indultunk el a szobába. Komótosan rendbe szedtük magunkat, és lementünk reggelizni.

Svédasztal volt: rengeteg ínycsiklandó fogás volt feltálalva aranyozott tálcákon, csicsás szamovárokból gőzölgő gyümölcsteák illata áradt, és szépen terített, fehér terítős asztalok vártak minket. Mindketten egy-egy szelet pirítóst, egy kis vajat és egy kis jamet vettünk tányérjainkra, Richard hosszúkávét, én pedig feketekávét töltöttem és foglaltuk el a legnagyobb ablak melletti kétszemélyes asztalt. Ismét a nászút hangulat ütött be nálam, kicsit ismét nekiálltam ábrándozni. Gondolataim közül Reesh telefonjának csengőhangja rántott ki. Mérgelődve vette elő mobilját, nézte meg ki az, elnézést kért és kiment az étkezőből. Nem nehezteltem rá a hívás miatt, kicsit jól esett egyedül lenni a kávéval és a vajas-james pirítóssal. Egyáltalán nem azért, mert nem éreztem jól magamat vele, ám agyam a lejövetel óta Cristophon járt és Reesh társaságában kicsit bűnösnek éreztem magam, hogy rajta gondolkodom a tegnap történtek után. Nagyon szerettem volna közelebb kerülni Doomhoz, egy kis időt vele is eltölteni kettesben, mélyebben elemezni arca rándulásait, szeme játékát, hangsúlyát kiismerni. Időközben Richard visszatért, még egyszer elnézést kért és azt mondta:

- Az előbb hívott Paul, hogy nagy szüksége lenne rám 10 órakor, viszont személyes okok miatt nem mondhatom el, miért. Remélem megérted! – amint aggódva kimondta Paul nevét nekiálltam pánikolni, hisz nem jelent meg a bárban sem, és egyikőjük sem hallott róla egészen eddig. Tudtam, hogy komolyabb baja nem lehet, ha telefonált, ám fájt az, hogy még mindig nem tudtam megbeszélni vele a történteket. Megértően néztem Reeshre:

- Remélem nincs gond! Ha hívott, menj csak, nem hagyhatod miattam cserben a legjobb barátodat! – erőltettem magamra egy mosolyt. Reesh bűnbánóan nézett rám, majd mindketten befejeztük a reggelit, megittuk a kávéinkat, majd felmentünk a szobába. Háromnegyed tíz volt, amikor kopogást hallottunk. Én nyitottam ajtót.