Befogadott rajongó

Harmincadik fejezet

Flake, Doom, Ollie, Till, Paul, Richie...

Hat férfi. Hat olyan férfi, akik nélkül nagyon sok ember nem ismerhette volna meg a német kultúrát, a német nyelv szépségét. Hat olyan férfi, akik kiállásukkal elvarázsolnak egy egész világot. Hat férfi, akik nem akármilyen műsorokat kínálnak a rajongóknak. Hat férfi, akikkel álmomból felkelve sem gondoltam, hogy valaha találkozok. Hat férfi, akik közül az egyik egy óriási véletlen folytán találkozott velem. Én pedig vele. A szikra pattant, az emócióknak nem tudtunk többé dirigálni. Sem én... sem pedig Ő...

Egy eszméletlen koncert, egy elhagyott kártya, egy véletlen találkozás, egy ószeresnél töltött röpke óra, egy kifinomult hotel, izgalmakkal és pillangókkal teli beszélgetések, egy alkohol és a Rammstein tagjainak társaságában töltött este, pizza, csókok, hallgatások és óriási séták. Wiesbaden. Németország. Till és Richard. Bendi és én.

A taxi leparkolt a vasútállomás bejárata előtt, kifizettem az utat, lenémítottam a telefonomat és öles léptekkel besétáltam, egészen a jegypénztárig vezetett a hotelben felvillant láng. Ahogy kigyulladt, úgy el is aludt bennem. Legalább hat ember állt előttem, mivel csak egy pénztár üzemelt. Utat engedtem gondolataimnak, érzelmeimnek; nem szabadott volna. Minden előtört, és egy pillanatra felvetült bennem a gondolat: nem szabad hazamennem.

Eluralkodtak rajtam az érzelmek, jó és rossz, forró és hideg egyaránt. Az egész itt töltött idő összes emléke egyszerre hullott rám. Összeroskadtam a sorban, apró könnyek gördültek végig orcámon. Egy idős férfi odajött hozzám, felsegített, majd megkérdezte minden rendben van-e.

- El fogom veszíteni a legfontosabb férfit az életemben, ha felszállok a vonatra... - hüppögtem.

- Jaj, kedves! Jöjjön, üljünk le egy kicsit! – mondta simogató, enyhén rekedtes hangon. Elvezetett a legközelebbi padig a váróteremben, elvette a holmijaimat és felém nyújtott egy papírzsebkendőt. Hálásan ránéztem, de nem tudtam megszólalni.

Hogy vagyok képes az egyik pillanatban dominaként, érzelmek nélkül létezni, a másik pillanatban pedig egy öregember karjaiban bőgni? Bendinek erre biztosan lenne egy ironikus hozzászólása, de most még ő sincs itt. Mit tenne a helyemben?

Gondolataimból kirángatott a bácsi, mikor karomra helyezte tenyerét.

- Kisasszony, ne tessék tovább itatni az egereket! Vegyen egy-két mély lélegzetet, majd, ha beszélni nem is szeretne róla, hallgasson meg! – mondta. Igyekeztem össze szedni magam, igaza volt, értelmetlen volt sírnom, nem old meg semmit jelen helyzetben. Kifújtam az orromat a tőle kapott zsepivel, letöröltem a könnyeimet és mélyeket sóhajtottam.

- Van az úgy, hogy az ember nem tudja, mi tévő legyen, és el akar futni a gondok elől. Sokkal könnyebb megoldásnak látja, mint azt, hogy szembe szálljon velük. Ezek a gondok általánosságban pitiánerek, és az illető felnagyítja saját magának, bele sem gondolva, mennyire egyszerű lenne megoldani őket. Van a másik eset, amikor nincs is gond, csak belelátja azt. Miért szállna fel arra a vonatra, ha a férfi fontos magácskának? Ha így érzi, igenis tessék megharcolni érte, legyőzni az akadályokat, ha kell egyedül. A kisugárzásán látom, hogy képes lenne erre, maga mégis fut. Miért teszi? – szónokolta a bácsi, mellyel felnyitotta a szememet. Ráébredtem valamire.

Kitaláltam a saját problémámat... Richard végig bizonyította, hogy képes lenne szeretni, bizonyította érzelmeinek valós alapjait, csókjai mind valódiak voltak, a szemében végig igaz csillogás honolt. Kételkedtem benne, mert akkora szakadék van kettőnk élete között, viszont végleg eldöntöttem, hogy mégsem fogom megszakítani a tündérmesét. Nem engedem át magam a szürke hétköznapoknak. Ha kell utolsó szuszommal is küzdeni fogok kettőnkért, de megteszem, hisz fontos nekem. Fontosak vagyunk egymásnak. Viszont fontos Till és Doom is...