Befogadott rajongó

Tizedik fejezet

Rettenetesen kellemes álomból ébredtem fel a beszűrődő napfény hatására. Reesh még nem kelt ki az ágyból, de kezét feje alá hajtva hátán feküdt, és engem nézett elfordított fejjel. Annyira jól nézett ki elfeküdt hajjal és kissé kómás fejjel!

- Jó reggelt álomszuszék! Örülök, hogy felébredtél, van egy kiváló ötletem reggelire. Bízd rám magad, és meglásd, nem bánod meg! Közben lesz időd gondolkodni is a maradáson.

- Szép reggelem van! Láthatlak szanaszét álló hajkoronávaaaaal, ez minden pénzt megért! – ásítottam bele a tréfába, amit ő szemforgatással honorált. – Egyébként legyen, csak egy kis részletet árulj el a tervedből legalább! Valamint próbálj meg úgy tervezni, hogy legkésőbb fél egyre vissza kell érnünk a hotelbe, össze kell pakolnom, hogy elérjük a vonatot, ami hazavisz minket. Már ha nem döntök a maradás mellett. – titokzatoskodtam. Már akkor tudtam a választ, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy tudassam is vele.

- Miért is ne? Fel kell öltözni hozzá. A többi tényleg titok. Fél óra múlva találkozzunk a hallban, nekem kicsit sok idő összeszednem magamat reggelente, remélem neked is megfelel ennyi idő. A titkolózás pedig nagyon jól áll neked, de kérlek ne erőltesd, mert kifutok tőle a világból. – mondta durcis hangnemben. Kacsa csőrt formázott ajkaiból és szemöldökét gyermekien összehúzta. Kevesen múlott, hogy kinevessem.

- Tökéletesen elég. Vigyek valamit, amire nem gondolnék? – kérdeztem kisgyerekesen, és megcsíptem a karját.

- Nem lesz szükséged semmire magadon kívül. – Még egy kicsit mindketten lustiztunk és szektáltuk egymást a kómás kinézetünk miatt, majd felkeltem az ágyból, megigazítottam az eredetileg nekem szánt ágyat, felvettem a papucsomat, és lementem a szobánkba. Az ajtónk előtt jutott eszembe, hogy a kártya Richard szobájában maradt az egyik éjjeliszekrényen. Kénytelen voltam felmenni érte. Bekopogtam, de nem nyitott egyből ajtót.

- Máris elkéstem? – kérdezte komolynak szánt hangsúllyal, de nevetett világos szeme, miután kitárta előttem a fa ajtót. - Biztos vagyok benne, hogy a kártyáért jöttél. Ez a kártya lesz a közös végzetünk, remélem tudod. – átnyújtotta, és megpöckölte orromat, szinte ugyan úgy, mint Paul is tette a parkban tegnap. Valami rossz német szokás lehet, bár nekem nagyon tetszett.

- Igen azért jöttem, és igen, én is erre gondoltam! Köszönöm Reesh, akkor fél óra múlva lent! – Elindultam vissza a szobánkba. Végre be is jutottam, elmentem mosdóba, rendbe tettem az arcomat, befújtam magamat a kedvenc parfümömmel és vízesésbe fontam a hajamat. Második próbálkozásra sikerült, mivel hajfonás közben végig táncoltam. Miután végeztem vele, kiválasztottam egy nagyon kényelmes és lenge öltözéket, ami egy sötét, térdig érő farmerből, egy csipkézett ujjú és mély dekoltázsú sötétszürke pólóból, az útra elhozott egyetlen sportcipőmből és egy csipkés nyakláncból állt. Kihúztam a szememet, megmostam a fogamat, kicsit összerendeztem a szobát, és a fél órás határidőt kicsit átlépve végre elindultam le a hallba. Richard már lent várt rám az egyik fotelben. Amikor közelebb értem hozzá, megláttam: kifestette a körmeit. Tudtam, hogy festi, de eddig nem volt körmein lakk. Jobb kezén tűzpiros, bal kezén fekete körmök ékeskedtek. Haját egyszerűen-nagyszerűen Richardosan belőtte, feketén kihúzta a szemét és kivételesen ő is szürke pólót viselt.

- Örülök, hogy nem várattál sokáig. Kénytelen lettem volna felmenni érted, de annak nem lett volna jó vége! – mondta tinédzseresen kacéran. – Jó illatod van és jó lett a hajad! Induljunk! – Nem vitte túlzásba a bókokat, mégis megmelengette a szívemet. Kezdtem elengedni magamat mellette. Kezdtem elengedni a tényt, miszerint lehet csak álmodom az egész utat a koncerttel és a fiúkkal együtt, valamint azt, hogy időt tölt velem álmaim férfia.

Kiléptünk az épületből, és fél órányi séta után megérkeztünk egy csendes, öreg pékséghez, ami előtt csalogató fonott asztalkák és székek várták a vendégeket. Már viszonylag messziről is érezni lehetett a mennyei illatokat. Összefutott a nyál a számban, amikor beléptünk, hogy kiválasszuk, mit fogunk reggelizni. A pultok roskadásig tele voltak aranyszínűre sült kenyérfélékkel, porcukorral meghintett süteményekkel, voltak előre elkészített szendvicsek és a pultok tetején itallapok hirdették, milyen kávékülönlegességeket kínál a kis üzlet. A bőség zavarától először nem tudtam választani, de hosszas tépelődés után egy málnakrémmel töltött vaníliáspapucs mellett maradtam, és kértem mellé egy „Ludmilla titka" kávét. Nagyon vonzott, mi lehet az. Richard két sajtos perecet és egy barackos linzert rendelt egy dupla presszóval karöltve. Nem volt kérdéses ki fizet, mert az úton idefelé Richard levitázott, hogy az úriembersége nem engedheti meg, hogy én fizessek.

A rendelésre várva kiültünk az egyik asztalkához, ahol Richard rá is gyújtott és beszédbe elegyedtünk a magyar pékségek témájában, viszont aki közben feltűnt a pékség felé vezető úton, nekem már nagyon sok volt. Magas, férfias testalkatú, sötét hajú, ízlésesen felöltözött középkorú daliás ember volt. A másik férfi álmaimból.