Befogadott rajongó

Harmadik fejezet

Miután megvettük a söröket és elfoglaltuk a legjobban tetsző helyet a színpadtól körülbelül 12 méterre, közel sokkos állapotba kerültem.

Megláttam a színpad felé közeledő banda tagjait. Paul mondott valamit a többieknek, akik azon nagyot nevetve igazgatták a fülesüket és a ruhájukat, miközben a lépcső felé mentek, ami a színpadra vezetett. Először Ollie ment fel, foglalta el megszokott helyét bal oldalon, Flake következett, aki nagy mosolygások közepette ment a szintetizátorokhoz, Paul is felért, nyakában a gitárjával csillogó szemekkel, Doom kezében dobverőkkel hajolt meg a közönség előtt. Till és Richard egyszerre mentek fel, összekarolva és mosolyogva. Richardon pontosan ugyan az az összeállítás volt, amiben a „hasonmást" láttam a hotel előtt. Mikor felfogtam, hogy tényleg ő volt az akkor, egész testemben nekiálltam remegni, miközben nekiálltak eljátszani az első számot. Nem tudtam pontosan, miért volt ekkora hatással rám a felfedezés, viszont nagyon bizsergett a bőröm és az arcom. Bendinek nem tűnt fel, mivel teli torokból üvöltötte Tillel a Sonne refrénjét. Összegabalyodott gondolatok siklottak át fejemben, egyre csak gyötörve engem. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ott állt tőlem 3 méterre. TESTKÖZELBEN.

A lebegésemből egyik kedvenc számom intrója zökkentett ki, a Keine Lust. Vettem három nagyon mély levegőt, kortyoltam egyet a sörből, és ismét átszellemültem lelkes rajongóvá. Az összes daluk szövegét kívülről fújtuk Bendivel, mivel közel 8 éve hallgattuk őket. Azután fél évvel döntöttük el, hogy eljövünk majd egy koncertre is, annyira földtől elrugaszkodott koncerteket szoktak leadni. És most hogy itt vagyunk, abszolút bepörögve, kedvenc számainkat üvöltve, bénán táncolva és headbangelve rájuk, végre száz százalékosan boldognak éreztem magamat. Bendin is láttam azt a rá jellemző boldogságot, mivel az orcájának két oldalán megjelentek a gödröcskéi. Zöld szemei csillogtak, és verte a víz a nagy bulizástól. Az egész stadion tombolt, a Feuer frei alatt pirotechnikai csodák villantak meg, mindenki szeméből magasra ágazó lángcsóvák tükröződtek vissza. Sokan szájtátva, sokan önfeledten álltak és énekeltek a tüzet bámulva. Én is megilletődtem, de várható volt a „nem várt fordulat", mivel ezért szerettük őket oly nagyon.

Ezután az Ohne Dich következett. Mindenki felkapcsolta telefonján a vakut, néhányan az öngyújtójukkal világítottak. Lekapcsolódtak a nagyobb reflektorok, csak a Rammstein logó és a színpad fényei világítottak, persze a vakuk és öngyújtók fényével kísérve a nézőtérről. Az előző tombolást elérzékenyülés váltotta fel, de a hangulat fokozásában közre játszott ez is. A párok megölelték egymást, egymáshoz bújtak, sok magányos embernek könnybe lábadt a szeme. Bendi magához húzott és szorosan megölelt. Mindketten könnyeztünk. Kezét hasamon összefogva pihentette, miközben lassan egyik lábunkról másikra állva ringatóztunk a zene ritmusára és énekeltük halkan a szöveget. A színpadon Richard Paul felé közeledett és fejét vállára hajtva gitározott. Magamban azt gondoltam, bárcsak az én vállamra hajtotta volna a fejét, de teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy ez képtelenség...

A szám lemenetele után ismét csavar következett. Egy pár perces technikai szünet miatt volt ideje felocsúdni az embereknek az előbbi melankóliából, és ismét elöntött mindenkit a jókedv és az az érzés, amikor az ember a kedvenc bandája koncertjén tombolhatja ki magából az elmúlt hónapok monotonitását.

A közönség kedvenc Du hast következett. Már az első két másodperctől fogva éreztem, hogy ez lesz az a szám, amitől elveszítem a fejemet, és átadom magamat az élvezeteknek. A refrént mindenki teljes hangerőre kapcsolva ordította, mindenki headbangelt, mindenki élvezte. Leírhatatlan hangulat uralkodott mind a nézőtéren, mind a színpadon. Tudtuk, hogy ez a csúcs. Miután az utolsó Du hast is elhangzott, és Flake sem húzta tovább a számot, kitörő ovációval záródott az este. Üdvrivalgás, tapsvihar és metálvillák zivatara elegyedett a sörszagú leheletekkel.