Befogadott rajongó

Tizennegyedik fejezet

- Ennyire kihallatszott? – kérdezte tőlem elképedve. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hangos vagyok a zuhany alatt. Most már kicsit sajnálom a szomszédaimat otthon. – nevetett és leült mellém az ágyra. Hosszú ideig csendben ültünk egymás mellett, és néztünk ki az óriási ablakokon, végül ő törte meg a csendet:

- Te jártál az eszembe, miközben dúdoltam... - Felém fordította a tekintetét, szája szélén félmosoly jelent meg, szemében ismeretlen, kamaszos fény gyúlt; nagyon lassan nekiállt közeledni arcával az arcom felé. Leblokkoltam, hisz tudtam mit szeretett volna csinálni. Nem tudtam mozdulni, nem vettem levegőt sem. Először az orrunk ért össze, amin enyhén mindkettőnk elmosolyodott. Még pont láttam, hogy beharapja alsó ajkait, mielőtt behunytam a szemeim. – Ne haragudj – suttogta, majd megcsókolt. Vékony ajkai tökéletesen illettek az én vastag ajkaimra. Felettébb gyengéd volt és kimondhatatlanul édes. Nem tartott nyelves fogszámlálást, éppen csak rám lehelte csókját, teljes mértékben tartotta magát úriember énjéhez. Nem tartott hosszú ideig, mégis végtelennek tűnt. A szívem eszeveszetten vert, az egész testem bizsergett, ajkaim és orcám égett. Tenyerem automatikusan felvándorolt arcára, ő pedig ráhelyezte kezét a combomra. Mikor már nem ért össze ajkunk akkor sem távolodtunk el egymástól. Éreztem Reesht, ő is érzett engem. Ajkaimon még mindig éreztem ajkai még nem hűlt helyét, égtem a vágytól, hogy ismét megtörténjen, ami ily nagy hatással volt rám. A nap fényétől megvilágított arcát tanulmányoztam közvetlen közelről, ő pedig gyengéd, jámbor tekintettel nézett le rám. – Nem haragszom. – suttogtam én is. Ráfektettem fejem a vállára, hozzábújtam, és hasán átkaroltam. Ő két kezét körül fonta rajtam, néha-néha megcirógatta bőröm és hosszú percekig csak „lebegtünk".

- Ezért a pillanatért is megérte maradnod. – törte meg az átható csendet, ám nem szólt többet, csak lassan felkelt, megfogta a cigiét és kézen fogva kivezetett az erkélyre. Kezdett lenyugodni a nap, tökéletesen aranyozott lett fényétől minden. Kicsit remegtem a bódulattól amire még a külvilág jelenlegi szépsége is rásegített, de nem volt észrevehető megindultságom. Mindketten leültünk kint, és mosolyogtunk, mint a fakutya. Nem volt szükség felesleges szavakra, így volt jól. A kezében tartott cigaretta felé nyúltam; felhúzta szemöldökét, mégsem ellenkezett mikor kivettem, beleszívtam egyszer, majd még egyszer. Szükségét éreztem, és jól esett a tudat, hogy az előbb az ő szájában járt még. Megbabonázott ábrázattal nézte végig a műveletet, amit végrehajtottam, de amikor végre visszaadtam neki kacéran elmosolyodott.

– Mondtad, hogy dohányzol néha, ám eddig a pillanatig nem tudtalak elképzelni cigivel a kezedben. – mondta szinte elismerő hangszínen, tekintetén még mindig az előbbi megrökönyödés látszott, ám sokkal kevésbé.

Elszívta a maradékot, visszamentünk a szobába és nekiálltunk készülődni az esti összeruccanásra. Nem beszéltünk a csókról, viszont minden egyes alkalommal, amikor összetalálkozott a tekintetünk elvörösödtünk mindketten. Jóleső érzés kerített hatalmába, még elmélyültebb, komoly impressziók társultak hozzá. Teljesen elengedtem, hogy ez nem történhetett meg. Ez már nem álom többé: ez a szín tiszta valóság Wiesbaden-ben, egy ötcsillagos hotel sokadik emeletének szobájában összezárva Richard Kruspe-val.

Eljött az indulás pillanata. Az előre kikészített ruháim mellé felvettem a bakancsomat is, hajamat ugyan úgy csináltam meg, mint a koncertre: két tincset véletlenszerűen befontam; nagyon minimálisan kisminkeltem magam. Reesh azt a kabátját vette magára, amit rám adott a legelső találkozásunkkor, valamint ő is bakancsot húzott. Szeleburdi fekete tincsei ide-oda álltak. Szélesen mosolyogva meg is jegyeztem:

- Reesh, tudatában vagy annak, mennyire szívdöglesztően áll neked ez a hajkorona? – álltam oda mellé a tükörhöz, ami előtt tollászkodott. Ördögien rámosolyogtam s fürge mozdulatokkal megkócoltam. Amíg én kuncogtam, ő alig hallhatóan morgolódott, ám nem tartott hosszú ideig morcossága, mert egy hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Egy pillanat alatt tudatosult benne, mit tettem, ám egyáltalán nem ellenkezett; szorosan magához ölelt s egy tincset ujjai köré font hajamból. Körülbelül egy percig álltunk így, majd mindketten befújtuk magunkat parfümmel, s végül elindultunk.

Kilenc előtt pár perccel érkeztünk meg legelsőnek a bár elé. Kívülről egy modern stílusú, két emeletes márvány épület volt, megvilágítva rengeteg fényszóróval és felaggatva nemzetközi hírességek bekeretezett szignójával. Bentről nagyon jó, kortárs deep house zenék szóltak. Miközben az épületet tanulmányoztuk, megérkezett Flake, Ollie és Doom. Mindhármuk arcán széles mosoly ült, amikor bemutatkoztunk egymásnak.

- Nagyon jó látni, hogy akad még valaki, aki lekötiRichardot! Mikor is volt utoljára, hogy bemutattál nekünk valakit?– csipkelődöttRicharddal Flake, miután kezet fogtunk. Cristoph nem kis meglepetésemreteljesen úgy köszöntött, mintha régi jó barátok lennénk. – Magyarországra egyébként tervezünk turnét, lehetnél majd az idegenvezetőnk és megmutathatnál pár nevezetességet a városban, ahol a koncert lesz. Igaz, még relatív messze van, s ezt nem is szabadott volna elmondanom, de számítok rád! Egyébként hol van Till és Paul? – nézett körbe eredménytelenül.

- Tudod jól, hogy Till szinte mindig késik, viszont Paulról fogalmam sincs. – válaszolt neki Richard. – Nagyon remélem, hogy azért lesznek szívesek megjelenni és nem elsinkófálni a mai estét is...

- Kicsit féltem, hogy nem jössz el, Gyöngyvirág. Ki mesélt volna nekünk a magyar kuriózumokról és hiedelmekről? – nézett felém Doom miközben barátian vállba bokszolt. Oliver nem szólt a bemutatkozáson kívül, csak állt és nézett le rám átható zöld szemeivel. Mindhármuknak nagyon jó illata és kisugárzása volt. Egy kis idő múlva feltűnt végre Till is. A nagy Till Lindemann, a poéta és a vadállat a színpadról. Egyszerű, mégis elegáns, sötét összeállítást viselt, haja szokásosan Tillesen volt belőve, egyetlenegy tincs lógott szemébe, ami élvhajhásszá tette őt.

- Sziasztok srácok! Üdv, biztos te vagy a lány, akiről Richard mesélt a telefonban. Örülök a találkozásnak, Till Lindemann vagyok. – felém nyújtotta lapát tenyerét, hogy bemutatkozhassak neki. Semmi nem tartott vissza, hogy én is kezet nyújtsak, ám kissé meglepett vele. Óriási tenyere volt, viszont még nagyobb meglepődésemre eszméletlenül jó tapintású és puha. Miután letudtuk a formaságokat és 10 percig diskuráltunk általános témákról még mindig a bár előtt, eldöntöttük, hogy bemegyünk és nem várunk tovább Paulra. Kicsit fájt a tudat, hogy lehet miattam nem jött még mindig el, de még nagyon hosszú az éjszaka. Erősen reméltem, hogy váratlanul betoppan majd egy bocsánatkérő mosollyal az arcán s együtt fogjuk magunk mögött tudni az üres felespoharakat.