Oroszlán A Kígyók Között, Avagy Létezik-e Kedves Mardekáros? 3

XII. Konklúzió

Szerencsére átmenetileg véget ért Emmáék szívatása, így Csokit vissza tudtam szolgáltatni a "gazdájának", hiszen neki nem csak Emma, hanem mindannyian a gazdái vagyunk.

Ezen kívül nem történt semmi izgalmas a Vasárnapi nap folyamán. Kicsit megmasszíroztam a két Hugrabugos lányt, mivel durva izomfájdalmakra panaszkodtak a tempós kviddicsedzések végett, Beth meg hegedült nekünk, ugyanis elmondta a két lánynak ugyanazt a storyt, amit nekem is. Gratuláltak neki.

Napnyugta után nem sokkal aztán elérkezett a telihold, ami azt jelenti, hogy találkám van a kedvenc, ámde betegeskedő vérfarkasommal, Lupinnal. Kint beszéltünk meg egy találkozót a kastélyparkban, a Tiltott Rengeteg egyik dús lombozatú fája alatt, hogy még véletlenül se nézzek rá a holdra, azonban rendhagyó módon Lupin vastag hálóköntösben, egy pár bolyhos mamuszkában és egy kifejezetten sötét napszemüvegben jelent meg előttem.

– Remus... –teszem a szám elé a kezem letaglózva– Mi-mi-mi ez a hacuka rajtad? -dőlök a fának féloldalasan és nevetek.

– Gondoltam lejövök most átváltozás előtt. –ránt vállat lazán.

– De miért? És miért pont így? –mutatok végig a testén.

– Mert nem érzem fairnak, hogy én láttalak téged szenvedni, de te nem és azért így, mert nem akarom fölöslegesen szaggatni a ruhámat, a szemüveg meg valamennyire megvéd a holdtól, de cserébe semmit sem látok. –cseverészik könnyeden, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

– Azt még valamilyen szinten meg tudom érteni, hogy nem akarod, hogy a ruháid elszakadjanak, de a szenvedés... Ez nekem átlátszó –töröm a fejemet– Mazochista vagy? –szaladt ki a számon a kérdés, de nem éreztem kínosan miatta magam, mivel jogosnak ítéltem. Lupin nemlegesen rázta a fejét.

– Nem! Kevés farkasról lehet elmondani, hogy egyáltalán szóba állnak vele, nem még hogy kap farkasölőfű-főzetet és egy barátjával járják a környéket farkasalakban. –fakad ki panaszosan Lupin– Mi is emberek vagyunk. Nekünk is szükségünk van a törődésre... –sóhajt szomorkásan, majd még mielőtt bármit is cselekedhettem volna, levette a napszemüvegét és egyenesen belenézett a holdba. Hirtelen elváltozott a szeme színe és epilepsziarohamra hajazó tüneteket produkált.

– Remus ne! Hallasz engem?! Itt vagy? –kiabálok felé, közben rázom a testét, de nem válaszolt. Inkább artikulálatlanul ordított és majdnem kiugrott a szemgolyója a helyéről, annyira kitágult. Valószínűleg magánál volt, de a fájdalom elveszi a józan eszét. Elkezdett az egész teste megnyúlni és két lábon járó vérfarkassá módosulni. Szegénykém a végére a földre támaszkodott és nyüszített.

– Remus! Hallasz? Jelen vagy köreinkben? –közeledek felé lassan, kezemet kinyújtva, de az említett személy nem reagált– Kérlek válaszolj! Nagyon aggó... –kezdtem bele suttogva a mondandómba, de ekkor hangos farkasvonyítás szakított félbe. Lupin farkaskodik. Aztán lassan felém fordult és vicsorogva farkasszemet nézett.

– Öhh... Remus... Jól érzed magad? –hezitálok. Választ nem kaptam, de továbbra is ellenszenvesen viselkedett velem– Mi van már! Csak nem cukrot öntöttek a főzetedbe...? –próbálom oldani a hangulatot, azonban a vérfarkas ugatott egyet és morogva közeledett– Ahaa... Jó kutya... Nagyon jó... –nyugtatgatom remegő hangon és nagyon óvatosan hátrálni kezdtem ahhoz a fához, ahonnan jöttem– Basszameg! –kiabálom félve és helyből felugrottam 2 méterre, a fa törzsére, ahonnan szintén tovább másztam, hiszen Lupin rögtön utánam szaladt és megpróbált volna elkapni, de nem volt szerencséje. A macskák jó mászók. A fa lehető legmagasabb ágára másztam fel, ami még elbírt és fent észre vettem, hogy miközben kapaszkodtam fel, elindult a karomon a fehérség. Néhány másodperc elteltével Annabelle átvette az irányítást, de ezúttal nem akadályoztam meg. Féltem Remustól.