Oroszlán A Kígyók Között, Avagy Létezik-e Kedves Mardekáros? 3

XIX. Karnyújtásnyira volt Black

Néhány másodperc múlva éreztem, hogy fogják a fejem és pofozgatnak.

– Andromeda... kelj fel...~ –hallottam a tanárom hangját. A szám résnyire kinyílt, majd felnyílt a szemem, de félárbócon hagytam. Remus aggódó szempárjával találtam szembe magam, az egyik tenyere az arcomon, a másikkal a jobb karomat fogta és éreztem, hogy ráfektetett egy iskolapadra. Csak bámultunk és bámultunk egymásra. Szegény Remuson látszott, hogy mélyen belefeledkezett a narancssárga cicaszemeimbe, amitől nem különösebben éreztem magam zavarban.

– Remus... Mi történt? –töröm meg a csendet.

– Ohh... –ocsúdott fel– Hát valószínűleg kimerült a tested... sokáig tartottad magad egyhuzamban... –bólint elismerően.

– Meglehet... –ülök fel a padon.

– És ez még rosszabb is lehetett volna, ha itt egy dementor... –veregeti meg a vállam.

– Tényleg! Mi van a dementor csuklyája alatt? –jutott eszembe a kérdés, ami már régóta foglalkoztat. Egyik könyvben sem írták le...

– Hmmm... Nos... Azok, akik ezt pontosan tudják, már nem képesek elmondani. A dementorok csak akkor veszik le a csuklyájukat, amikor a legvégső, legsötétebb fegyverükhöz nyúlnak... –magyaráz, közben idehúz egy széket és leül velem szembe.

– Mi a neve?

– A dementor csókja... –feleli keserűen– Ezt a műveletet azon végzik el, akit egyszer és mindenkorra ártalmatlanná akarnak tenni...

– Bővebben? –illetődtem meg a választól.

– Kiszippantják a lelkét... Amíg az agy és a szív működik, addig az ember lélek nélkül is életben marad, csupán nem lesz öntudata, nem emlékezik, nincs... semmije. –folytatja visszafogottan– Úgy működik, mint egy gép, a lelke meg örökké eltűnik a semmibe. –ekkor Remus feláll, elsétál az aktatáskájához, majd kivesz belőle még 2 vajsörös üveget, meg az aznapi Reggeli Prófétát és nekem adja az egyik üveget, a Prófétát meg lehajintja mellém a padra– Ez a sors vár Sirius Blackre is. Benne volt a Reggeli Prófétában. A minisztérium engedélyt adott, hogy bárhol elvégezhessék rajta a csókot.

– Biztos rossz lehet olvasni, hogy a gyerekkori barátodra halálbüntetést szabtak ki... –fürkészem az arcát, ami szomorúságot és csalódottságot mutatott.

– Mélységesen félreismertem... –ingatja a fejét sötéten Remus és egy jó nagyot kortyol a sörébe, majd visszaült a helyére. Szegény fickón meglátszott, hogy elveszítette a bizalmát a barátjával szemben.

– Tessék! Neked adom. –rakom le az asztalra a vajsört, majd felálltam– Későre jár, meg álmos is vagyok.

– Rendben! Jó éjt! –mosolyog erőtlenül.

– Neked is! –majd jó szorosan megöleltem és elindultam az ajtó felé.

– Várj! –kiált utánam Remus, mire megfordultam– Hogy csinálod? –néz felém értetlenkedve.

– Mit? –húzom fel a szemöldököm.

– Azt, hogy a külsőd ellenére sokan kedvelnek? Mi a titkod? –követelőzik kétségbeesve, mire egy rövidkét felnevettem.

– Titkom? –csodálkozok. Elkezdek visszamenni hozzá, majd párhuzamos lábakkal letérdelek elé és leülök a lábamra– Nos... A titkom a bizalom és az őszinteség. –könyökölök a két térdén– Mondjuk neked tényleg nem lett volna szerencsés, ha rögtön úgy kezded, hogy "Sziasztok srácok! Remus Lupin vagyok, vérfarkas.", de én nem rejtegettem magam senki előtt és büszkén hordom az egyenruhám annak ellenére, hogy bőven kilóg a szoknya alól a bozontos macskafarkam. –magyarázom kissé erősen gesztikulálva. Remus csak figyelt és bólogatott– Mint mondtam: nem lett volna helyes döntés azonnal a farkassággal kezdeni, de legalább megbízhattál volna bennük és eléjük állhattál volna az igazsággal.