Kimondatlanul (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

⁐Négy⁐

Lan Zhan lakása nem apartman, de nem is volt szüksége akkorára. Három szoba és egy nappali. Egyik Lan Zhan hálószobája, másik vendégszoba, a harmadik pedig könyvtárszobaként funkcionál. Wei Ying lelkesedése szobáról szobára csorbult, ahogy Lan Zhan készségesen válaszolt neki, de lábát csupán a könyvtárszobába tehette be. Reménykedett, hogy titokban Lan Zhan a könyvtárszoba helyett mondjuk a Szürke ötven árnyalata szobát tart, vagy egy egész szobányi nyuszit, esetleg  Császár mosolya szökőkutat, körülötte megszámlálhatatlanul sok drágának kinéző kehellyel. Csalódottan sóhajtott. Pedig tényleg remélte, hogy valami sötét kiderül Lan Zhanról, ehhez képest mintha a munkahelyén lenne, sok könyv között, méghozzá az unalmas irodalmi részlegen. Nem is tartózkodott bent sokat, és eszébe se jutott azt hinni, hogy  talán van rá remény, hogy Lan Zhan gyűjti az erotikus regényeket. Wei Ying abban is kételkedett, hogy felnőtt Lan Zhan tudja-e, hogyan kell úgy kiverni, hogy elélvezzen. Kezdte őt sajnálni. Olyan férfinak néz ki, akiért úgy dőlnek a hölgyek, mint más spájzában a zsák krumpli, miközben ő közömbös arccal észre sem veszi, vagy nem törődik ilyesmivel. Hát milyen élet ez? Pazarlás a kinézetéért! 

Korai vacsorának érezte este hét felé. Amióta külön él, a vacsorája van, hogy este tizenegykor kerül a gyomrába, máskor hatkor, és folytatja kilenckor. Feltételezte, Lan Zhan egyszer vacsorázik, nem többször. A világos konyha megfelelő világításban mennyország és IKEA között ingadozott magasztos fényességében. A húsleves illata csalóka. Mint kiderült, valóban van benne hús, de nagyrészt zöldségek foglalják el a néhány napra elegendő mennyiséget. Mindeközben a hal és a rizs már készen várakoztak sorukra a konyhapulton. 

A sarokban lévő barna étkezőasztalt fehér terítő borította, rajta három felhőmintás, kék alátéttel, amik Wei Yingen is kifognak, hogy össze tudja véletlenül piszkolni a tőle legtávolabb álló színt. Lan Zhan ülésre intette Wei Yinget, míg ő először neki odavitt minden fogást a megfelelő tányérban és tálban, végül a szépen kidolgozott, fából készült evőpálcikát. Wei Ying nyála már a látványra is összefutott, alig bírta kivárni, hogy Lan Zhan saját magának is odategyen minden, aztán leüljön és kimondja a varázsszót. 

- Jó étvágyat - mondta Lan Zhan. 

Kezdetét vehette a várva várt tömör gyönyör vacsorába zárva.  

- Isteni! - tátogta két falat között, nemlétező könnyeit törölgetve. 

Lan Zhan élesen nézett rá. 

- Nincs beszéd étkezés közben - mondta. 

Kis híja volt, hogy Wei Ying éppen rágó száját eltátsa. Miután lenyelte, mondta: 

- De így olyan unal... - Lan Zhan figyelmeztető pillantásától puffogva szorította össze ajkait. Letette a pálcikát és jelelni kezdett. - Így olyan unalmas! - Aztán visszavette kezei közé, és széles, elégedett mosollyal folytatta zavartalanul az étkezést, nézve a lemondó sóhajt kieresztő Lan Zhant.

Wei Ying a vacsora további részében kisangyalként viselkedett. Csupán kétszer volt próbálkozása megjegyzést tenni, de Lan Zhan nézése valami olyasmit tükrözött, ami elfojtott vágyat érez arra, hogy az edénybe fojtsa Wei Ying hangtalan, de annál beszédesebb fejét. 

Lan Zhan mindig a nyugodt étkezésekhez szokott. Kiskorától kezdve nagybátyja, Lan Qiren azt tanította neki és bátyjának, Lan Xichennek, hogy a szabályok az élet pillérei. Ezeket betartva folytatta addigi huszonhét életévét. Nem tudott és nem is állt szándékában azonosulni Wei Ying állandó beszélni akarásával, ami sértette a szabályokat. Mindazonáltal, Wei Ying önzetlenül segített. Anélkül hozta vissza tárcáját, hogy bármit is elvárt cserébe. Illett meghálálni, hogy sok kellemetlen ügyintézéstől mentette meg, amiket az eltűnt okmányok okoznának. Időnként kósza pillantást vetett Wei Yingre, aki minden gazdag falatot úgy evett, mintha hatalmas kiváltságban részesülne, aminek bőségét nem lesz több esélye kiélvezni az életben. 

- Á, ez nagyon finom volt! - mondta némán. Teli hasát simogatta. Rég érezte úgy, hogy nemhogy többet evett a szükségesnél, hanem többet is. Ráfogta arra, hogy rég evett ennyit, ezért érezte soknak, de ez semmit nem vett el abból, mennyire jólesett. 

- Hm - fogadta Lan Zhan a dicséretet. 

- Szakács vagy! - találgatta magabiztosan Wei Ying. Ilyen főzőtudással nem lehet más, mint szakács, de amíg Lan Zhan meg nem erősíti, semmi nem volt biztos. 

Lan Zhan lassan ingatta fejét. 

- Ku-csin oktató vagyok - javította ki. - Zeneiskolában - tette hozzá. Arca vonásai falként szilárdultak, belül azonban meglepődött, hogy kiegészítést tett, amire nem volt szükség, pedig csupán egy szót tett hozzá. 

Wei Ying bólogatott.

- Lan Zhan - mondta hang nélkül -, te aztán sokoldalú tehetség vagy! Főzöl, ku-csinon játszol - számolta ujjain -, tudsz jelelni, vagy legalábbis érted, és tudsz szájról olvasni. Hát mi ez, ha nem zseniális? - vigyorgott. 

 Lan Zhan zavarban érezte magát a napnál is világosabb érdeklődő tekintettől, ami rászegeződött. Sosem szeretett középpontban lenni, de ahogy Wei Ying szemeibe nézett, az egyetlen amit tükröződni látott, az saját maga.