Kimondatlanul (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

⁐Ötven⁐

Kettőt kopogtatott a félig nyitott szobaajtón. 

- Wei Ying - nézett fel Lan Zhan a laptopjáról. 

Szép szombat délután volt, eltekintve attól, hogy ebéd után Lan Zhan kijelentette, hogy elvonul a szobába dolgozatot összeállítani. Wei Yingnek szíve szakadt meg, de tudta, ezzel jár az, hogy egy élete szerelme tanításból keresi a kenyerüket. 

Wei Ying túljátszottan egyenes háttal lépett az asztal mellé, és egy kezén egyensúlyozott műanyag kicsi tálcát lejjebb engedte, hogy másik kezével egy gőzölgő tetejű bögrét rakjon le az asztalra. Zöld tea. Kellett is hozzá az energia, hogy ne hányja el magát készítés közben. 

- Kis frissítő - dobott egy csókot a levegőben Wei Ying.

- Köszönöm - mormolta Lan Zhan, és rögtön kezeibe vette a bögrét, hogy néhány fújás után apró korttyal könnyítse. 

- Sok van még hátra? - dőlt háttal a falnak Wei Ying. 

- Hm - felelte Lan Zhan. - Folytatod a kártyavárépítést? 

- Á - legyintett -, az a dinasztia azelőtt halálra volt ítélve, hogy leültem megpróbálni felépíteni. Igazság szerint, új munka után nézek. Egyáltalán, hogy mi érdekelne. 

- Azt hittem szereted a mostani munkádat. 

- Szeretem is - felelte gyorsan Wei Ying. - Nem is mostanában tervezek váltani. Csak nem tudom magam elképzelni, hogy örökké játékokat adok el. Főleg, hogy nem biztos, hogy örökéletű lesz az üzlet, de ez persze mindegyikre érvényes - tette hozzá csöndesebben.

- Pedig illik Wei Yinghez, a sok játék. 

- Lan Zhan! - nevetett. - Komolyan, ennyire rossz hatással vagyok rád, hogy már ilyen profin tudsz kötekedni velem? - kérdezte büszkeséggel a hangjában. 

Lan Zhan nem vágott vissza, és nem is tagadta vagy ismerte el az állítólagos rossz hatást. Ehelyett azt mondta, immár komolyan: 

- Támogatlak. 

Wei Ying kellemesen mosolygott, nem túl szélesen, nem túl vidáman, és nem is közel állva ahhoz, hogy a görbület vonallá simuljon. 

- Tudom - mondta hálásan Wei Ying. 

***

- Kész - nyögte Jiang Cheng. Lehúzta magáról a gumikesztyűt és bedobta a mosdókagylóba. 

- Én is kész vagyok - jött be a fürdőbe Lan Xichen, keze mögé rejtve ásítását. 

- Csináljak kávét? - ajánlotta fel Jiang Cheng, félig felvont szemöldökkel. 

- Hűha - lepődött meg Lan Xichen, fenntartva jámbor mosolyát. 

- Mi az? - morogta, és mellkasa előtt összefonta karjait. 

- Csak... - gondolkodott el néhány pillanatig. - Elnézést - szabadkozott az előbbi reakciójáért. - Ez az első alkalom, hogy megkérdezted. Úgy általánosan, hogy kérek-e valamit. 

Jiang Cheng közömbös arcot próbálva fenntartani elrántotta tekintetét, de bármennyire is sikerült vonásait kontrolálnia, arcáról a felugró piros színt nem tudta eltűntetni. Belegondolva, tényleg az első alkalom. Ez pedig, tekintve, hogy Lan Xichen mennyit szokott segíteni mindennap, igen kínosnak érezte saját magára nézve.

- Kérsz vagy sem? - vetette oda enyhén ingerülten Jiang Cheng. 

Lan Xichen halkan felnevetett. 

- Elfogadom - felelte. 

Jiang Cheng elindult az ajtó felé, Lan Xichen pedig odébb akart állni, de véletlenül pont ugyanarra léptek. Harmadik ilyen után kezdett kínos lenni, így Lan Xichen kért egy pillanatot, hogy teljesen elhagyja a fürdőt. 

Három lépéssel volt messzebb Lan Xichennél, amikor hirtelen megállt. 

- Tessék? - fordult felé Lan Xichen. Valamit motyogott Jiang Cheng, de nem hallotta tisztán. 

- Bocs... - fordult félig hátra, megismételve előbbit kicsit hangosabban. Szavai magához képest erőtlenek voltak, és mégis, az arcán az erőfeszítés azt mutatta, legacélosabb önmagát tárja fel. - Amiért behúztam. - És ezzel gyors léptekkel tovább ment. 

- Tényleg csökönyös - kuncogott Lan Xichen, Jiang Cheng után nézve. - De nem olyan rossz, mint ahogy A-Zhan lefestette - gondolta.