Kimondatlanul (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

⁐Nyolc⁐

Vasárnap délelőtt Wei Ying a boltból igyekezett haza. Szüntelenül várta Lan Zhan üzenetét, de amióta péntek koradélután elment tőle ebéd után, semmit nem hallott felőle. Beküldte néhány helyre az önéletrajzát, de nem remélte, hogy kap választ. Wei Ying gyakorlatilag nem néma, képes a beszédre. Pontosan ezért burkolózik némaságba, mert képes rá. Egy hangot sem akar kiadni. Sok éve már, hogy megszólalt, és ha nem lett volna részeg, talán élete végéig ez így is marad. Bonyolultabb annál, mint amit a mutizmusról találni lehet, és ezzel rögtön beazonosítani. Sokáig próbálta Jiang Fengmian megfelelő szakemberekhez elvinni Wei Yinget, de ő annyira ellenkezett, hogy nem lehetett erőltetni, hogy aztán talán belássa, előnyére van. Wei Ying nem beszél. Vagyis de, mert Wei Ying imád beszélni, de a beszédhez nem feltétlen kell hangot adni. Rengeteg bántás érte ezért, főleg gyerekként a kortársaktól, de egyik sem ütött akkorát, mintha egy átkozott szót is szólt volna. Felnőttként éppen az egyik hátrányban úszott, de ezen kívül nem mondható el róla más. Sosem szorongott társaságban. Éppen ellenkezőleg, mások szorongtak az övéjében. Wei Ying sosem panaszkodott igazán, főleg nem akkor, amikor a hátrányairól van szó. Nem panaszkodik olyanra, amit ő maga választott és tart ki mellette. Az ő döntése, és szilárdan kitart mellette, mások érdekében. 

Nem vett sok mindent a boltból, csak rizst, gyufát, sót, és egy kisebb palack vizet vett. Utóbbit csak azért, mert szomjas volt, de mire a fizetéshez került a sor, már nem tudta visszavinni, pedig szomja hirtelen elmúlt. Minden elfért egy átlátszó zacskóban. Éjjel nem aludt jól, így a türelme igencsak rövidtávú bajnok volt. Kedvenc színe a piros, de ahogy a lámpáknál nézte, toporognia kellett, hogy legalább addig csináljon valamit. 

Már majdnem otthon volt, amikor hirtelen a mellette elhaladó férfi rosszul lett, és miközben reflexszerűen kapaszkodott meg a hozzá legközelebbi biztos pontba, Wei Yingbe, görnyedve kiengedte magából gyomra tartalmát, ami miközben ezerfelé fröccsent, az ezerből jó néhány Wei Ying fekete sportcipőjét és nadrágját találta el. Wei Yingnek eszébe jutott, mennyire jól tette, hogy nem vett akciós instant levest. Az ismeretlen férfi gyomortartalma többek között azt is tartalmazott. Wei Ying hátralépett, kikerülve a hányást, és a férfihoz hajolt. 

- Agh, nagyon sajnálom - szabadkozott az idegen, miközben felegyenesedett, bár így se tudott teljesen, láthatóan nem érezte jól magát. - Hülye garnélás leves - morogta az orra alatt. Senki nem tudta volna lemosni arcáról a kifejezést, amikor végignézett Wei Ying cipőjén és nadrágja szárán. - Jézusom! Nagyon sajnálom! - ismételte, ezúttal mélyebben. 

Wei Ying nyugtatóan mosolygott, hogy semmi baj. Hős lovagként elővette a zacskóból a vizet, hogy legalább értelme legyen annak, hogy megvette, és átnyújtotta a nagyrészt zöldbe öltözött idegennek, másikkal kezével finoman intve, hogy tessék, igya meg. Az ismeretlen, eltekintve a szája szélén a hányás maradéktáól, amit egy zsebkendővel rögtön letörölte magáról, szép vonású férfi, talán néhány évvel idősebb Wei Yingnél.

Vonakodva, mert már így is mélységesen szégyellte magát, elfogadta Wei Yingtől a vizet, és egyszerre leengedte torkán a flakonban lévő minden cseppet. Nem tudta tagadni, egyrészt szomjas volt, de főleg nem bírta elviselni, hogy torkában és orrában is hányása bűzét érzi. Orrán aligha tudott segíteni, de legalább torkán igen, így bármennyire illett vagy sem, elfogadta. Wei Yingnek is jólesett, hogy a másiknak ennyivel könnyebb lett.

- Köszönöm a segítségedet - mosolygott gyöngén, részben állapota miatt, részben mert nehezen vette rá magát, hogy Wei Ying szemébe nézzen. Wei Ying aprót biccentett. - Esetleg tudom valamivel viszonozni? Tisztítót fizetni vagy ilyesmi - gondolkodott hangosan. Úgy érezte, mindenképp viszonoznia kell valamivel. 

Wei Ying saját magát lepte meg, hogy erre választ adott a maga módján, bár nem gondolta komolyan. Elővette telefonját, bepötyögött valamit, aztán felmutatta: 

"Munkát keresek"

Ennél őszintébb válasza nincs. Nem tisztítást szeretett, van otthon mosógép. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy valahol, ahol a főnök nem akarja molesztálni, tudjon dolgozni. 

Az idegen szemöldökei homloka közepéig szaladtak. 

- Arrébb mehetünk? - kérte. A bűz és a kínos érzés kéz a kézben járt, ahogy valakivel a hányása fölött beszélgetett, miközben elhaladtak mellettük emberek. Csupán néhány lépéssel mentek arrébb, rögtön jobban érezte magát. Megerőltette magát, hogy jobban kiegyenesedjen.  - Üdvözletem, Shen Qingqiu vagyok, a nemrég nyílt Qing Jing játékbolt tulajdonosa. 

Wei Ying csak pislogott. Erre mégis mit lehetne mutogatni?

- Eladót felveszünk - folytatta Shen Qingqiu. 

Wei Ying a szájára mutatott, fejét ingatta. 

- Néma vagy? - kérdezte súlytalanul Shen Qingqiu. Wei Ying bólintott. - Nem tudok se szájról olvasni, se jelelni - sóhajtotta. Sosem tudta valamiért magáévá tenni ezeket  a képességeket fiatalabb korában, amikor volt lehetősége megtanulnia. Ellenben Luo Binghével, aki mesterévé vált, bár mostanra valószínűleg kopottas mester lett. - Azonban, van egy másik eladó, Xie Lian, aki érti. Nem jelent gondot - jelentette ki. - Nos, ifjú barátom, kéred az állást vagy nem? - sürgette meg Wei Yinget. Kezdte úgy érezni, az előbb bevitt víznek távoznia kell. Sietősen, ahogy neki is emiatt. 

Wei Ying szemei elkerekedtek. Fő a biztonság, megcsípte magát, aztán körülnézett, hol a kandikamera, hogy beugratják. Túl könnyen ment! 

- Igen! - tátogta Wei Yin, heves bólogatás kíséretében.

- Remek - csapta össze kezeit Shen Qingqiu. - Fel vagy véve! - Benyúlt a farzsebébe a tárcájáért, amiből elővett egy kártyát és átadta Wei Yingnek. - Holnap kezdesz. Következő hó elejéig próbaidőn vagy, addig úgysincs sok hátra. Nyitás reggelt tíztől, zárás este hétkor. Hétvégén zárva vagyunk. Többit majd megbeszéljük - kezdett távolodni Wei Yingtől. - Továbbiszépnapot - hadarta el, és futó lépésben, csikorgó hassal távozott. 

Azt hiszem... üzennem kéne Lan Zhannak, hogy lett munkám - gondolta megilletődve Wei Ying. 

Egy biztos. Így még nem szerzett munkát. A cipőjén és gatyáján lévő hányást hirtelen égi csodának érezte, amit szíve szerint trófeaként tenne ki. Beleszagolt a levegőbe. Elfintorodott. Jobban belegondolva, a fehér jázmin illata kellemesebb lesz a hányásnál. De az emlék örök! 

Gyorsan elővette telefonját és üzenetet írt Lan Zhannak.

"Lan Zhan! Képzeld, szuper dolog történt! Valaki lehányt, szóval most már van munkám. Egyébként Wei Ying vagyok."

Este tizenegykor Wei Yingnek még volt egy üzenete, ami nem tűrt halasztást, ha már eszébe jutott néhány órával alvás előtt.

"Lan Zhan! 
Ahányszor megetettél már engem, következő hónapban, úgy járja, hogy én hívlak meg valamire! Megsértődöm, ha nemet mondasz!

U.i.: Még mindig Wei Ying vagyok."