Kimondatlanul (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

⁐Tíz⁐

Estére a levegő vékony pulcsiért figyelmeztette a kint járókat. 

Kicsivel nyolc után Wei Ying és Lan Zhan egy forgalmas, kicsi étkezde előtt találkoztak. Wei Ying öltözéke tökéletesen beleillett az egyszerű környezetbe, de a kék öltönyt viselő Lan Zhan már kevésbé. Magasztosan kirívott letisztult, eleganciát sugalló kinézetével, ami szinte bűnnek tűnt, hogy olyan középszerű helyre akarja bevinni Wei Ying. 

Wei Ying pénztárcája egyebet nem tud megfizetni, nem számít, hogy az évek óta kuporgatott tartalék pénzéből veszi le az összeget vagy várja meg a játékbolt fizetését, ami jóval kecsegtetőbb az antikváriumból befolyt összegnél. 

Belépve az étkezdébe, a kint még sárgásnak tűnő fények fehérbe tisztultak. Mindegyik fal fehér, az asztalok egyszerűek, csupán a pultnál a kínálatokat felsoroló tábla virított citromsárgán piros írásjelekkel. Küllemre is látszik, hogy nem a tehetősek köre. Higiénia feltételeknek megfelelő, de ennél több pozitívumot nemigen lehet felsorolni. 

Wei Ying és Lan Zhan a pulthoz léptek. Két percnyi sorban állás után, végre szembetalálták magukat a nem túl vidám, összevont szemöldökű középkorú hajhálós nővel, aki Wei Ying szemében égi teremtésként ragyogott mindhárom bibircsókjával együtt. Egy égi tünemény, aki csípős levest fog adni neki. Hát mi melengetné törékeny szívét és éhes gyomrát, ha nem ez? Mialatt vártak, Wei Ying már bepötyögte saját rendelését, fel is mutatta a nőnek, aztán Lan Zhanra nézett. 

- Mit kérsz? - jelelte. Van akinek nem egyértelmű, miért telefonon keresztül kommunikál, ez alól az eladó sem kivétel, akinek rosszalló tekintete csak akkor enyhült kardéllé, mikor meglátta a jelelést. 

- Zöld teát - intézte szavait az eladónak. Lan Zhan kiválóan mutatta be, hogy lesz a kardélből gőzölgő vanília puding, úgy lágyult el a nő tekintete és vörösödött el arca Lan Zhan kellemes hangjára. 

Wei Ying résnyire tátott szájjal, kicsit sem értelmesen nézett felvont szemöldökkel Lan Zhanra. 

- Ennyi? - ingatta hitetlenül fejét. Egy kis zöld teától a pisilés sem jön rá, nemhogy az éhség csillapítása. 

- Azonnal - mosolygott tevékenyen, miközben tányérba szedte a csípős levest, aztán piros tálcára rakta. - Amint kész lesz, Qin Yu kiviszi. Nagyszerű lány - bólogatott. - Fiatal, csinos, egyedülálló. 

Sok boldogságot - nézett sokatmondóan Lan Zhanra, miközben ajkai vigyorra szaladtak. 

Középen elfoglalták az egyik asztalt. Wei Ying tenyerét dörzsölte, úgy várta már, hogy ehessen. Fancsali képpel emelte tekintetét a vele szemben ülő, oszlopnál is egyenesebb és szilárdabb tartású Lan Zhanra. 

- Tudod, elég kedvszegő, hogy elhívlak enni, erre te semmit nem eszel - mondta némán elégedetlenül. 

- Már vacsoráztam - indokolta szárazon Lan Zhan. 

Wei Ying ismét a lehető legkevésbé nézett értelmesen. 

- Akkor hogyhogy eljöttél? 

Tény, hogy nagybetűket használt és talán nem egy felkiáltójelet tett az üzenet végére, de nem kötelezte, hogy jöjjön. Lan Zhan pedig egy szóval sem mondta vagy írta előtte, hogy vacsorázott vagy nem éhes. De nem kapott Wei Ying választ, a tea rögtön érkezett fehér teáskannában és egy szintén fehér teáscsészével együtt. Wei Ying elkezdte kanalazni levesét. Pillanatig hümmögött. Csípős... de nem eléggé! Felállt és a legközelebbi üres asztalról elvette a chiliszószos üveget, aztán visszament, és miután a negyedét beleöntötte, visszavitte helyére, aztán maga is elindult az asztalukhoz. Megkeverve a barnásvörös levest, a színe valósággal lángolt. Lan Zhannak kételyei voltak, valóban alkalmas-e emberi fogyasztásra, de nem szólt semmit. Mintha külön világban lenne, nem egy lepukkadt étkezdében, olyan eleganciával és finom kecsességgel öntötte magának a teát. Wei Ying éppen csak annyi időre engedte ki kezéből a kanalat a levesben hagyva horgonyozni, hogy könyörgően nézve Lan Zhanra jelelte neki: