Kimondatlanul (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

⁐Tizennégy⁐

Wei Ying amikor felébredt, olyan kipihentnek és könnyűnek érezte magát, mint... Olyan rég történt ilyen, hogy felidézni sem tudta. Már-már balerina könnyedséggel tűnt el a fürdőben, és egy zsák krumplit, amit ledobtak a tizedikről, olyan kecsesen esett el kifelé. De legalább lótuszként illatozott, és az akciós alma, ami már egy hete a hűtőben állt, még nem volt teljesen rohadt ahhoz, hogy ne lehessen megenni. Szépséges napnak nézett elébe! 

Elkezdve a munkát, a lelkesedése feldobta a savanyú, és ugyanakkor helyes képű Shen Qingqiut, aki ránézésre úgy nézett ki, a hétvégén maximum addig aludt, ameddig a wc deszkán ült. Wei Ying bepötyögött valamit a telefonjába, aztán felmutatta Shen Qingqiunak. 

"Hosszú volt a hétvége?"

Shen Qingqiu megköszörülte a torkát, azután aprót bólintott. Felállt helyről, hogy kávét menjen csinálni, de azzal a lendülettel nyögött fel fájdalmasan. 

Wei Ying aggodalmasan mutogatta el, hogy Shen Qingqiu is megértse. 

- Jól vagy? 

Shen Qingqiu kezét emelte a székről majdnem felugró Wei Yingre. 

- Semmi bajom - mondta gyorsan, miközben enyhén görnyedten próbálva megtartani eleganciáját,  pont az ellenkezőnek nézett ki. - Csak fáj a hátam - morogta vöröslő fejjel, és öregemberként tűnt el hátul. - Meghalok! KIBASZOTTUL MEGHALOK! - gondolta Shen Qingqiu. - És te, Luo Binghe - vicsorogta halkan, miközben instant kávét öntött a uborka mintás bögréjébe és víz alá tette -, nem úszod meg szárazon. - Szavai ígéretként rekedtek. 

Magában eldöntötte, hogy amint vége a napnak és hazaér, megtanítja a párját számolni. Avagy, az egy után kettő, a kettőt három követi, és ha még egyet hozzáadsz, Shen Qingqiu derekának a bosszújának tárgya vagy. 

Shen Qingqiu nagyot sóhajtott. 

- Binghének a háromig számolást, nekem meg a nem használatát kell gyakorolnom - dünnyögte. 

Wei Ying falta tekintetével a játékokat, ahogy próbálta mindegyiket megjegyezni a nevüket, hogy hol vannak, és a sajátosságaikat. Perceket időzött el nosztalgikus mosollyal a Gormiti figurákon. Gyerekkorukban Jiang Fengmian meglepte őket, talán kettő-kettő figurával. Azóta elvesztek, de az emlék örök, ahogy Jiang Cheng diadalmas arca, hogy megmagyarázta, az ő szörnyei miért győzik le Wei Ying szörnyeit. Felnőttként ezek az emlékek szigorúan, olyan érzékeny témának számítanak, hogy megemlíteni életveszélyes - Wei Ying számára. 

Negyed tizenegykor Xie Lian fájó mosollyal lépett be, integetve Wei Yingnek. 

- Mi történt? - kérdezte automatikusa, tátogással Wei Ying. 

Xie Lian egyik keze derekának nyomult, háta enyhén hajlott. Xie Lian hessegetett, bizonygatva, hogy semmiség. Lassú léptei megmagyarázták késésének okát. Ilyen tempóban egy néni hamarabb éri el az akciós lekvárt, mint Xie Lian a buszt. 

- Ma mindenkinek fáj a dereka? - elmélkedett Wei Ying. 

Ebédidőben Wei Ying úgy döntött, kirúg a hámból és boltban veszi meg ebédjét. Xie Lian és Shen Qingqiu hoztak magukkal ételt. Ami azt illeti, mintha mindkettőjüknek szakács készítette, olyan impozánsan nézett ki. 

Nem sok mindent vett, csupán egy palack szénsavmentes vizet és a legeslegolcsóbb akciós csomagolt szendvicset, aminek az alja a szósztól még puha volt, de kinézetben annál undorítóbb, felül pedig a kenyér kiszáradt, nehezen lehetett benyomni. Majdnem tökéletes! Van akinek ennyi sem jut, hát Wei Ying királyi lakomának tekintette. 

Visszafelé tartva, csak egy sarok választotta el a játékbolttól, mikor valaki hátulról megszólította. 

- Wei Ying. 

Wei Ying megtorpant. Megpördült, és szembe találta magát Lan Zhannal. 

- Lan Zhan! - ült ki meglepés az arcára. Azt hitte, ilyenkor már tanít. Persze azt is lehet, hogy szabadnapja van, orvoshoz kellett mennie, nincs órája, később lesz órája. 

Lan Zhan közömbösnek tűnő arcán Wei Ying aggodalmat fedezett fel, kíváncsisággal vegyítve. Hideg vonásai apró lágyságát bármelyik leletnél a világon jobban kell vizsgálni, hogy észrevegye az ember. Aki elég figyelmes, végül úgy olvassa le az apró változások jelentését, mint könyvben a betűket, hogy szavakként adjanak jelentést. Wei Ying szórakozottan mosolygott Lan Zhanra. 

- Aiya! Lan Zhan, tán csak nem, neked is fáj a derekad? - tátogta. 

Lan Zhan lassan, alig láthatóan ingatta fejét. 

- Nem - mondta némán. - Természetesen nem. Pedig ma mindenkinek fáj! - ingatta értetlenül a fejét. - Esetleg rossz napod van? - találgatott tovább. Meg sem várta Lan Zhan választát, azonnal folytatta. - Lehányjalak? - ajánlotta kedvesen Wei Ying. 

Lan Zhan aggódó pillantása néhány másodpercig értetlenségbe borult. Tekintete azt kérdezte, Miért akarnám, hogy lehányj?

Wei Ying rögtön választ adott kérdésére. 

- Nekem szerencsét hozott - vonta meg egyik vállát. - Úgy tartják, ha lekakil egy madár, az szerencsét hoz. Kevés esélye van, hogy ez megtörténjen - törődött bele. - De lehányni, azt tudlak! - mosolygott. 

- Nem - utasította vissza a legnagyobb nyugalommal Lan Zhan. 

Wei Ying ismét vállat vont. Ha nem, hát nem. 

- Csak szólj, ha meggondolod magad - tartotta az ajánlatát Wei Ying. 

A szólj szóra szóra Lan Zhan arca elkomorult. 

- Wei Ying... 

- Á, jut eszembe! - koccantotta fejéhez a flakont. - Sajnálom, amiért felébresztettelek, már megint! 

De Lan Zhan fejét rázta. 

- Nem probléma. 

- De, de - bizonygatta Wei Ying. - Fontos az alvás! 

- Wei Ying jólléte fontosabb - mondta csendesen Lan Zhan. 

Wei Ying tekintete ellágyult, ahogy törekvő mosolya is megtört. 

- Ne aggódj - tátogta. - Jól leszek - ígérte. Komolyan gondolta, nem csak nyugtatásként szánta. Mindig jól lett. Egy ideig rossz álmok, aztán ismét visszatér a nyugalom. 

- Wei Ying nincs jól - nézett szigorúan.

- Egek, Lan Zhan! Még ha némán is, mondom, hogy jól leszek! 

- Nem bánom, ha éjjel hívsz - mondta hirtelen Lan Zhan. Úgy érezte, tisztáznia kell, hogy számára nem jelent problémát. 

Az a törékeny mosoly, amit Wei Ying viselt, egyre közeledett a törésponthoz. 

- Pedig zavarhatna - nézett bocsánatkérően. 

- Nem zavar - szögezte le Lan Zhan. Mintha gondolkozna, kimondja-e vagy sem, azt mondta: - Szeretem Wei Ying hangját. 

Wei Ying nagyot nyelt. Félre pillantott. Hirtelen olyan melegnek érezte az időt. Érezte, ahogy az arcába tódul a vér. 

- L-Lan Zhan! - szólt rá hangtalanul. - Nem megmondtam, hogy figyelmeztess, mielőtt ilyeneket mondasz? 

- Mn - bólintott Lan Zhan. 

- Hát mit teszel, ha szegény szívem egy nap darabokra szakad, mert nem bírja elviselni a szavaidat? 

Wei Ying arra számított, hogy Lan Zhan csendben marad, esetleg hümmög, vagy azt mondja, ilyen nem fordul elő. Ehelyett azt mondta: 

- Összeraknám - mormolta. 

Wei Ying kezdte úgy érezni, még egy szó, és tényleg a mentő viszi el.