Mentsd meg Junipert! ✓

5. Mentsd meg a reményt!

– Elolvashatom a cikkeidet? – kérdezte Sebastien, amikor Réka visszajött az erkélyről. Érezte, hogy most egy kicsit egyedül kell hagynia őt, ez a kérdés pedig már a kezdetektől érdekelte. Réka szórakozottan bólintott. Elővette neki a számítógépét, a Hírközeg honlapján rákeresett saját nevére, aztán magára hagyta őt, és nekiállt rendbehozni a kaotikus állapotban lévő lakást.

Tényleg jó írások voltak. Még Sebastien laikus szemének is feltűnt, mennyire összeszedett, élvezhető stílusú cikkeket olvas, és a hozzászólásokban mennyire pozitív a fogadtatásuk a többihez képest. Bár minden feldolgozott téma érdekelte, minden újdonság ezer további kérdést vetett fel benne, szándékosan visszafogta magában a türelmetlen kíváncsiságot. Jól tudta, hogy lesz még ideje szép lassan beadagolni magának az itteni világ megismerését, ezerszer fog még rácsodálkozni a különbségekre vagy épp párhuzamokra a saját otthonához képest. Nem kell hirtelen felindulásból mindent egyszerre megtudnia és az információáradattal lesokkolnia magát.

Egyetlen kérdés mégis elsőbbséget élvezett a többihez képest. Idővel azon kapta magát, hogy a sorokat átfutva Lantai Emma nevét, az Utópia-programot, vagy a szórólapra nyomtatott Számolj velünk feliratot keresi. Réka azonban tényleg nem dolgozott a témával kapcsolatban, írásai futólag se említettek olyasmit, ami Sebastient előrébb vitte volna. Inkább megkereste az archívumot, hogy visszanézhesse az áprilisban kitett cikkeket: arra számított, azokból úgyis mindent megtudhat a választásról.

Ott azonban hiába akarta megnyitni az egyik cikket, ami a végeredményt véleményezte, az hirtelen eltűnt. A szöveg helyett rövid, sajnálkozó hibaüzenet jelent meg a képernyőn. Ezt ő rontotta volna el? De hát nem lépett semmiféle törlés opcióra, akkor ez hogyan lehetséges? Sorra végignyitotta az archívum cikkeit, de a bejegyzéseknek alig a felét tudta elérni. Aggodalmas pillantást vetett Rékára, aki neki háttal állt a nyitott ajtajú hálószobában, a ruháit hajtogatta. Iszonyúan ki fog borulni. Ha tényleg Sebastien hibája volt, mégis hogyan fogja ezt kimagyarázni a munkahelyén? Az volt az élete egyetlen biztos pontja, és talán most búcsút is inthet neki...

Mély levegőt vett, igyekezett nem rögtön a legrosszabbra gondolni. Hátha mégsem ő rontotta el, hátha a szerkesztőségnél akadt valamilyen technikai hiba, amin már dolgoznak is. Mire Réka tudomást szerezhetne róla, nyomtalanul ki lesz javítva az egész. Talán semmi szükség arra, hogy ezt elmondja neki.

– Gond van? – lépett közelebb ekkor Réka, azonnal kiszúrva az idegességét. Pár másodpercig csak bámult a képernyőre, miközben Sebastien feszült csendben kerülte a tekintetét. – Na ne mondd, hogy már elkezdték! Azt mondták, még legalább két hét, és ráérek előtte lementeni a legjobbakat.

– Szóval nem miattam tűntek el a cikkek?

– Ne hülyéskedj, dehogyis miattad. A szerkesztőségben leszedik a régi írásainkat. Pár napja lett új tulajdonosa az újságnak, ez is benne volt az átvételi szerződésben.

– Miért szerződnétek ilyesmiről?

– Jaj, tudod, mi megy ilyenkor. Mindig vannak témák, amiket az új vezetés kevésbé tart fontosnak, és nem nézne ki szépen, ha az archívumban ott maradnának az őket bíráló vélemények – magyarázta Réka olyan természetességgel, ami csak még gyanakvóbbá tette Sebastient:

– El fogtok hallgattatni dolgokat?

– Nem jobban, mint mások – vont vállat, de mintha kissé zavarba hozta volna a kérdés. – Légyszi, ne kezdd megint. Csak kicsit belekeveredtünk ezekbe a hatalmi játszmákba, mivel valami Lantaihoz közeli arc ez az új tulajdonos. Az eddiginél valamennyivel jobban kell fényeznünk őket, ez még nem számít hazugságnak