Mentsd meg Junipert! ✓

1. Mentsd meg Älstmart!

Az "írj arról, amit ismersz" csak féligazság.
A másik fele úgy szól: "ezért ismerj meg érdekes dolgokat".

Wᴇʟᴄᴏᴍᴇ ᴛᴏ Nɪɢʜᴛ Vᴀʟᴇ

Tengerzöld.

Sebastien sokszor látta a tengert. Régen az égbe kapaszkodó felhőkarcolók széles üvegfalain át, ahogy az óráira igyekezett, vagy a központilag kiutalt apró lakásukba tartott hazafelé. Mostanában inkább csak futtában: a leláncolt, elhagyatott hajók bázisai között, vagy a sikátorok labirintusában egy-egy villanásnyi időre, ahogy a rendfenntartók elől menekült. A végtelen víztömeg bilincsként fogta közre Älstmar szigetét. És mindennapos rab-börtönőr kapcsolatukban folyton változtatta színét: halványkék, néha acélszürke, vagy naplemente-sárga, szinte percenként alakuló paletta volt. De a Juniper szemét idéző, tengerzöldnek hívott árnyalat még sosem tükröződött vissza benne.

Más földeken, délebbre nézhet ki így a tenger. Napfényes, biztonságos és boldog helyeken, amikre Sebastien többet gondolt, mint amennyit egyáltalán hallott róluk – ahol a végtelenbe nyúló horizont a szabadság jelképe, nem a börtönlété. Olyan megnyugvást adhat az ott lakóknak a víz látványa, mint őneki Juniper szemébe nézni. Most is ez volt az egyetlen árnyalat, ami ellenpontozhatta az agyába égett vörös vértócsát. Az egyetlen, amiért képes volt elemelni tekintetét a holtan fekvő rendfenntartóról.

– Igyekezz, meg fognak látni. – Juniper eltette fegyverét, és körbenézett a sziklás partvonalon. Igaza volt: csak pillanatok kérdése, hogy a pisztolylövés hangjára a teljes környék felbolyduljon. Az ellenállás évek óta nem tudott hangtompítókat beszerezni, ami állandó hátrányt jelentett nekik a rendfenntartókkal szemben. Sebastien mély levegőt vett:

– Nem gondoltam volna, hogy azonnal... És ha csak agymosott volt?

– Azok talán jobbak a többinél?

– Csak túlélni próbálnak ebben a rendszerben.

– Mi meg véget próbálunk vetni neki – felelt Juniper oda se nézve, még mindig a környéket figyelve. – Gyerünk már.

De Sebastien meg se tudott mozdulni. Mocskos, menthetetlen gonosztevőnek érezte magát, a születése óta őt mérgező, intézményesített bűntudat most hatványozottan sújtott le rá. Fejében sorra visszhangoztak a plakátokról, ünnepi beszédekről és iskolai tankönyvekből ismert szövegek, amelyek egy utolsó bűnözőnek hívták őt és mindenki mást egyaránt – az igazságnak kikiáltott szólamok, aminek néha szinte ő maga is bedőlt. Szorosra hunyta a szemét. Kezében remegett a pisztoly, és hidegrázás kúszott fel a gerincén, minden idegszálát felriasztva.

– Megint az elvonási tünetek? – Juniper hangja szokatlan aggodalmassággal csendült. – Tarts ki, most nem adhatok nyugtatót. Ébernek kell maradnod.

– Tudom – válaszolt Sebastien a tervezettnél ingerültebben. – Csak menjünk, jó?

Felix Morten alagútja előtt álltak. Az elnök négy éve építtette a parlamentből a déli tengerpart sziklái közé kivezető titkos járatot, elhatalmasodó paranoiája legfőbb jeleként. Az ellenállók csupán a létezéséről hallottak, fogalmuk sem volt, hogyan juthatnak be rajta, de mindannyian a sziget legszigorúbban ellenőrzött pontjának képzelték. Egy lezárt vas kapunál és egyetlen rosszul felfegyverzett rendfenntartónál nagyobb akadályra számítottak.

Szóval Réka azt akarja, hogy sikerüljön?

A gondolat elég lelkierőt öntött Sebastienbe, legalább ahhoz, hogy hátára fordítsa a szíven lőtt férfit. Kabátjának belső zsebében egy távbeszélő eszközt talált.