Mentsd meg Junipert! ✓

17.2. Mentsd meg a menthetetlent!

Sziasztok!

Alapvetően nem szeretek a fejezetek elején beköszöngetni, de most akadt érdemi mondanivalóm ehhez a részhez is. Tekintettel arra, hogy elég szorongós időket élünk, és ez a történet nem épp az eszképizmus mintaképe, mostantól szeretnék minden új rész elé content warningokat helyezni, hogy el tudjátok dönteni, mikor álltok készen az elolvasására. Ne érezzétek rosszul magatokat, ha ezeket látva inkább kihagytok egy kis időt az olvasásban, vagy csak lassan haladtok vele, kimondottan bátorítalak titeket erre, ha a mentális egészségeteknek ez jobbat tesz.

Ezek a figyelmeztetések szükségszerűen elég spoileresek lesznek az adott fejezetre nézve. Hiszen azt a sztori eleje óta tudjuk, hogy a sokkolás kedvéért kitalált plot twisteket senki nem szereti :)

Tehát, content warning ehhez a részhez: regényrészlet, szóval egy disztópikus társadalom általános atmoszférája. Fegyverhasználat említése a háttérben meg a dialógusokban, de konkrétan a hőseink nem lövöldöznek. És ami inkább triggering lehet: szétszakított családok, rendszerszintű xenofóbia meg az ezzel járó traumák kifejtése, az elidegenedés és magány hosszabb körbejárása. Aranyos párbeszédekkel vezeti fel a témát, aztán hirtelen veszekedés, angst és sírás, a vége viszont ismételten reményteli lesz.

***

Sebastien le se emelte tekintetét a papírról, úgy zuhant rá az egyik konyhaszékre. A rádióállomás körüli jelenet minden mozzanatára tisztán emlékezett, magabiztosan ugrotta át az első bekezdéseket, ahol még csak odafelé sétálva kérdezgette társait a tervük részleteiről. Nem az ő szavaikra volt most szüksége, bármennyire is jólesett neki a nyitottság, amivel aznap este is viszonyultak hozzá.

Tisztán emlékezett arra a feltételezésére, hogy minden ellenállótól ugyanolyan rideg hozzáállásra kell számítania, amit Junipertől is tapasztalt – és arra is, milyen hamar rácáfoltak ők erre. Új társai a kezdetektől olyan közvetlenséggel fogadták őt, amit korábbi életében, Älstmar paranoiásan bizalmatlankodó társadalmában sosem tapasztalhatott meg. Ahogy a segítségükkel beleszokott a közösség mindennapjaiba, újra és újra meglepte, mennyire másként képzelte el eddig a működésüket. Általában hetek teltek el egy-egy jelentősebb akciójuk közt, és közben információkat gyűjtöttek a kormánytagokról, segítettek a legszegényebbeken, vagy alkalmi munkákat végeztek a város lakóinak, akik cserébe titkon gondoskodtak az ellátásukról. A mindennapjaik inkább szóltak a közös túlélésről, mint a rendbontásról, és Sebastien már nem is értette, korábban hogyan hihette el a hatalomtól ennek ellenkezőjét.

Bár három hónapnyi önvédelmi oktatása épp csak az életben maradásra készítette fel, az égő tettvágy boldogan mondatott vele igent, amikor őt is beszervezték a rádióállomás megtámadására. Olyan lelkesedéssel vállalta el az őrködést, ahogy később talán a legfontosabb terveik vezető pozícióját sem. Az akció előestéjén elkapott ugyan egy beszélgetést, amiben a vezetőik arra intették a többi fiút, vigyázzanak rá, a hallottak pedig kellően padlóra vágták az önbizalmát – de másnap reggel annál makacsabbul határozta el, hogy pontosan ezért kell kivívnia az elismerésüket.

Most megindultan mosolyodott el, ahogy a sorok közt ugrálva elkapta Juniper villanásnyi említését. Furcsa volt jelen idejű jellemzésként olvasni a szűkszavú távolságtartásról, ami akkoriban egy nyáron át jellemezte kettejüket. Útjaik az első találkozásuk után, a bázisra megérkezve rögtön elváltak; Juniper rábízta őt a többiekre, és később sem kereste a társaságát. Új társai pedig megerősítették abban Sebastient, hogy nem ő sértette meg valamivel a lányt. Teljességgel Juniperre vall, hogy megmentse az életét, utána pedig a szemkontaktust is kerülje vele.