Mentsd meg Junipert! ✓

13.2. Mentsd meg a bizalmat!

Ebben a világban mindig annyira zajosak voltak a hétvégék.

Sebastien szerette hallgatni a sokszor még a délutáninál is népesebb kora esti forgalmat, a mellette elsétáló idegenek beszélgetésfoszlányait, és lassan azt is megszokta, hogy a zajszint errefelé nem feltétlenül arányos a veszélyszinttel. Otthon utoljára talán gyerekként mert ennyire hangosan, gondtalanul beszélni az utcán, nem ismerve a félelmet, hogy bármely véletlenül elkapott szavát kiforgathatják és felhasználhatják ellene. Visszaemlékezve már nem is tudta eldönteni, egyszerűen a felnövés része volt egyre inkább elhalkulnia, vagy azt érzékelte, ahogy változott körülötte a világ, és az egyszerű túlélés is egyre több fegyelmezettséget követelt meg tőle. Budapesten aztán időbe telt hozzászoknia, hogy már csak az elhaladó forgalom miatt is meg kell emelnie a hangját, ha a nyílt utcán beszélget valakivel. A többiek ugratták már azzal, hogy akkor is hajlamos maga elé motyogni, vagy a háta mögé kapkodni a tekintetét, amikor épp semmi titkosról nincsen szó – mintha a legkönnyedebb témáikat is besúgóktól féltené. Mostanában kezdte csak észrevenni és megutálni ezeket a rossz beidegződéseit. Görcsösen igyekezett leszokni róluk, de mire egyről sikerült, mindig öt másikat vett észre magán. Mintha még saját gesztusai is azt üzennék, hogy örökké kinézett kívülálló maradhat csak ebben a világban.

Nem akart Levente szavaira gondolni, ahogy a kivilágított körúton átvágva a kettes metró felé sietett. Dühítette, hogy valószínűleg hiába vár logikus magyarázatot tőle: a többiek egyszerűen megszokták Berni félrevezetését, és a legkényelmesebb volt bele se gondolniuk, milyen veszélyekbe sodorhatják ezzel őt. Helyette inkább az előbb megkapott regényjelenetet képzelte maga elé újra és újra, pár perc erejéig hazatérve vele ebből az idegen világból. A kép minden mentális újrajátszással élesebbé és részletgazdagabbá vált, és most, egy óra elteltével már ugyanolyan valósnak tűnt, mint bármely korábbi emléke. Ettől függetlenül még most sem rajongott túlzottan az élményért, amit a gondolatai utólagos módosítása okozott. Életében először élt át hasonlót: a regényben létezve észre sem kellett vennie, milyen részleteken javít Réka visszamenőlegesen, annyira észrevétlen formálódott körülötte napról napra a világ. Csak most, a történet univerzumából kiszakadva élte meg a módosításokat ekkora sokként.

Annak mindenesetre örült, hogy csak egy egyszerű baráti beszélgetésnyivel került most közelebb Juniperhez. Semmi kedve nem volt valami romantikus nagyjelenetet is ugyanilyen módon átélni. Akkor csak a hiányérzet maradna benne, amiért nem teljes valójában lehetett jelen a történteknél – és ami még fontosabb, sosem tudhatná meg teljes bizonyossággal, hogy az őszintén a sorsa része lett volna, vagy csak egy hirtelen improvizált, bizarr bocsánatkérő gesztus volt Rékától. Mindig is kellemetlenül érintette, mekkora lépéselőnybe került a többi szereplőhöz képest, amikor megismerhette a szerzőjüket. Nem tudta volna rávenni magát valamiféle tökéletes befejezés kikönyörgésére. Egy dolog volt néha álmodoznia arról, hogy egymaga legyőzi a teljes diktatúrát, elhoz az otthonába egy ideális jövőt, és elnyeri az általa régóta csodált lány szívét – de mégis hogyan tudott volna őszintén örülni mindezeknek, ha külön kéri őket Rékától? Már azt is bőven elég volt tisztáznia, hogy ne az a nevetséges eredeti befejezés várjon rá odaát. Látni vélte, milyen irányba haladt a története, mielőtt minden annyira sötét fordulatot vett volna, és teljességgel megelégedett volna annak az esélynek a visszakapásánál.

A most átélt jelenet viszont nem a romantikáról szólt, ezt annak ellenére is tudta, hogy egész úton elvörösödve vigyorgott magában rajta. Ez nem az ő pillanata volt – talán ezért is volt könnyebb belenyugodnia, hogy csak utólag szerezhetett róla tudomást. Sokkal inkább szólt arról, hogy Juniper készen állt szavakba önteni félelemeit, hogy Réka készen állt megtenni az első lépéseket az ő megértése felé. Sebastien pedig ott állt köztük, fikció és valóság közti határon egyensúlyozva, és valahogy egyszerre látta a dolgot emléknek és regényrészletnek, Juniper és Réka döntésének, és egyszerre tudott büszke lenni mindkettejükre. Ha a történetük ezután is ilyen irányba halad, azért bőven megéri párszor elviselnie az emlékmódosítás kellemetlenségét.