Mentsd meg Junipert! ✓

18. Ments meg egy főgonosz-jelöltet!

Content warning: tenyérbemászó és cinikus főgonosz-beszéd 1500 szón át, azt hiszem. Akkor lesz nehéz olvasmány, ha nem tartod szórakoztatónak Lantait. Aztán meg a szokásos angst és lelkizés, nagyon szeretetteljesen és szerintem különösebb trigger nélkül. 

– Érdekes húzás, hogy ugyanazzal a testőrrel kell tartanom, mint tegnap – közölte Réka fennhangon. – A főnökéből pont nem néztem volna ki ilyen humorérzéket.

Egész hitelesen tettetett flegmasága azonban semmiféle reakciót nem váltott ki a kísérőjéből. Réka berángatta maga után a társasház ajtaját, és a magas, sötét télikabátos férfi társaságában megindult az út túloldalára. Léptei tapintatlanul verték fel a hajnal csendjét; a máskor forgalmas utca most dérlepte, néma őszi állóképpé változott, ahol valószínűleg szükség sem lett volna testőri felügyeletre. Egyenesen az ablakból kiszúrt fehér terepjáró autó felé tartottak, ami úgy tűnt ki fénytelen, egyszerű környezetéből, akár egy rajzfilm összecsapott hátteréből.

A hideg elől belefúrta arcát Levente azóta is viselt sáljába. El akarta hinni, hogy valamiféle morális útmutatót lélegezhet be az anyagból, hogy az elvtelen önmagánál többet képviselve tart most a legnagyobb ellenfelük felé. Az nem lepte meg, hogy ismét sor kerül egy találkozójukra. Lantai túl jól szórakozott a társaságában ahhoz, hogy ne akarja megismételni a felette aratott győzelmi köreit. Épp csak azt hitte, mindez csak azután következik be, hogy valamilyen zseniális lépésükkel ismét kiütik a kontrollt a hatalom kezéből. El sem tudta képzelni róla, miről akarna alkudozni egy ilyen éjszaka után.

– Lantai mennyire elviselhetetlen főnök? – pillantott fel a testőrre. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy legalább őt kibillentse az egyensúlyból, felülírja emlékeit arról a fél perces némultságáról, amit az első találkozás váltott ki belőle. – Mármint oké, közvetetten mindannyian alá vagyunk rendelve, de milyen érzés, ha tényleg a nő minden szavára ugrálni kell?

– Nem tudom. Magának milyen érzés?

Réka megsemmisülten hallgatott el. Az autóhoz megérkezve váratlanul érte, hogy a testőr kinyitotta előtte a hátsó ajtót. Eddig nem tudott róla, hogy a mozdulatot ennyire parancsolóan, az udvariasság leghalványabb árnyéka nélkül is végre lehet hajtani.

– Nem, szálljon ki ő – fonta össze a karját. – Ugye, nem gondolják, hogy elvisznek innen?

– Nem is terveztem ilyet. Szálljon be nyugodtan, végig állni fogunk, ígérem – szűrődött ki az autóból Lantai megnyerően higgadt hangja.

Réka pillanatnyi hezitálás után közelebb lépett, hogy benézzen. Azt máris sikerként könyvelte el, hogy kísérője nem lökte be abban a pillanatban a kocsiülésre. Elöl valóban nem ült senki, Lantai a kezében szorongatta a kulcsot. Réka megengedett magának pár másodpercnyi vonakodást, de lassan kezdte belátni, hogy ha egyszer magától sétált a színük elé, a méltóságát nem az utcán ácsorgással fogja megmenteni. Beszállt hátulra, Lantai mellé; a testőr rávágta az ajtót, mielőtt eszébe jutott volna bejátszani, hogy nyitva hagyja.

Beszívta az új autó enyhe parfümmel keveredő illatát, észrevétlen végigsimított a világos bőr üléshuzaton. Máris enyhe émelygéssel töltötte el, hogy Lantai mennyire beleillik makulátlan környezetébe. Zavartalanul tökéletes volt a megjelenése, szövetkabátjával, halvány sminkével, behullámosított hajával úgy festett, mint aki nem is ebben az országban töltötte az elmúlt huszonnégy órát. Réka eddig a legkevésbé sem törődött zilált külsejével, és a legkicsinyesebb hang a fejében most azt sugallta, ezzel máris vesztett egy csatát.

– Miért kocsi, ha sehová se megyünk?

– Szóval arról érdeklődik, miért nem hívtam a házamba – kulcsolta össze a kezét Lantai. Réka majdnem kijavította, hogy semmi közük a tűzhöz, aztán emlékeztette magát, hogy ő ezt mindenkinél jobban tudja. – Hibásnak érzi magát?