Mentsd meg Junipert! ✓

7.1. Ments meg pár lázadót!

Sebastien nem aggódott azon, hogy Réka szerdán még este kilenckor sem ért haza. Félig azért, mert jókat sugalltak a megérzései, semmi okot nem látott arra, hogy féltse őt az írókörtől. Félig pedig azért, mert aznap este ő is alig vett tudomást az idő múlásáról, úgy belemerült a kutatásba.

Hétfőtől kezdve minden napját a városban töltötte – szerette volna végre alaposabban feltérképezni, milyen helyre érkezett meg. Céltalanul sétálgatott Budapest utcáin, egyelőre nem akart többet, mint kiismerni a hely hangulatát, megszokni az utcákon zsongó emberek sokaságát. És úgy botlott állandóan a Számolj velünk–feliratokba, hogy nem is kereste őket szándékosan.

Rékának igaza volt, a jelszó mögött állók városszerte graffitiztek. A két szó naponta tűnt fel új helyszíneken, kiszámíthatatlan véletlenszerűséggel: a Szabadság híd alatti falon, az egyetem utcafrontjain, a bulinegyed járdáin vagy épp az óbudai panelházakon. Aki egyszer elkezdett felfigyelni rá, többet ki se tudta űzni a fejéből. Sebastien minden alkalommal odalépett az összefújt falakhoz, megérintette a szemmagasságában lévő kiírásokat, hátha a sötétkék festék egyszer összefogja az ujjait. De hiába, az elkövetővel mindig legalább órákkal elkerülték egymást.

Aznap este megpróbált néhány híroldalon utánanézni a dolognak, a gyors keresés pedig órákig tartó kutatómunkába fordult. A konyhaasztalnál ülve Réka számítógépén nagyjából ötödjére olvasta át ugyanazokat a cikkeket és blogbejegyzéseket, azt sem vette észre, hogy időközben teljesen rásötétedett. Az otthonában az átlagemberek nem használtak internetet, csak az állami intézményeket kötötte össze egy lekorlátozott hálózat, de a technológiájuk ettől még nem sokban volt lemaradva az ittenitől. Most sem találta bonyolultabbnak a híroldalakon keresgélést, mint régen az egyetemi számítógépek adatbázisának használatát. Csak az érte váratlanul, hogy itt az emberek mindennaposan használnak olyan kommunikációs eszközöket, amikkel odaát fél nap alatt megdönthették volna a rendszert, olyan mondanivalók közlésére, amiket otthonában gondolni is alig mertek volna. Sosem hitte volna, hogy ennek a szabadságnak fél órán belül belátja az árnyoldalát is.

Sokak érdeklődését felkeltette a falakra festett üzenetek sora, és azt még okos ötletnek is tartotta volna, hogy az emberek osszák meg és vitassák meg egymással az interneten az elméleteiket róla. Csakhogy nem volt az a képtelenség, amit ezek a kiírások ne lettek volna hajlandóak kész tényként kezelni. Egyesek biztosra állították, hogy a feliratok mögött valami ártalmatlan magyarázat áll, például egy tévéműsor vagy film beharangozója, csakhogy arról sem tudtak megegyezni, melyik csatornától. Sebastien azt az elméletet is nehezen tudta elhinni, hogy maga a kormány reklámozná így az intézkedéseit. Biztosan elegánsabb módszerek is a rendelkezésükre állnak ilyesmire, mint néhány szürke pesti házfal összefirkálása. Különben is, annyi kihívó merészség sugárzott az üzenetekből, amit sosem tulajdonított volna egy hivatalos szervnek. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy a kérdés, ami annyival izgalmasabbra színezte a szemében ezt a világot, nem lenne több valamilyen befolyásos szervezet tudatos marketingkampányánál.

Talált olyan feltételezéseket is, amik szerint egy titkos csoportosulás készül erőszakos hatalomátvételre. A szavak láttán felgyorsult a szívverése – amíg ki nem derült, hogy a bejegyzés írója egy évszázadokra visszanyúló, globális összeesküvést sejt a dolog mögött, ami majd épp az ő mindennapjaikban, Budapesten fog kiteljesedni. Ezen muszáj volt felnevetnie. Kissé irigyelte azokat, akiknek ennyire nincs fogalmuk arról, milyen mértékeket tud ölteni a külvilág közömbössége. Ha valóban léteznének nagyszabású összeesküvések és több évszázados tervek, ugyanezt a szervezőképességet már olyan sok probléma megoldására felhasználhatták volna az emberek! Legalábbis ő szerette volna hinni, hogy ha az élet ennyire egyszerűen működne, az egy ideálisabb világot hozna el, nem egy veszélyesebbet.