Mentsd meg Junipert! ✓

10.2. Mentsd meg az elveid!

Az elhangzó szavak úgy mellbe vágták Rékát, hogy önkéntelenül megtorpant a lépcsősor közepén. Tudta, miről lesz szó a főszerkesztői irodában, és legszívesebben sírt volna, kirohant volna, földhöz vágta volna a telefonját, amin az előbb képes volt eljátszani az utolsó esélyét, hogy megtudja, mit művelnek Leventéék. A pániktól cikázó gondolatokkal latolgatta az esélyeit. Talán megússza mindezt, ha mindent tagad odabent... igen, el kell hitetnie, hogy csak megvezették, hogy fogalma se volt, mire megy ki a játék. Tulajdonképp nem is volna hazugság. Ő aztán mindent megtett, hogy tényleg ez legyen a helyzet, nem?

A kollégája közben szótlanul továbbsétált, nem reagálva arra, mekkora sokkot okoztak a szavai. Réka legszívesebben utánakiabált volna valami gúnyosat, de hát nem volt joga panaszkodni. Magának köszönheti az egészet. A következő életében majd nem ismerkedik hatalomellenes összeesküvőkkel...

Még sosem kopogott be félve a főszerkesztői ajtón. Aydint igazán nem tartotta megfélemlítőnek: középkorú, kövérkés férfi volt, aki állandóan zakót és színes inget viselt, és általában csak a giccses dísztárgyakkal telepakolt íróasztala mögül utasítgatta őket. Török származásúként is olyan magyar szókincsből dobálta az éles megjegyzéseit, hogy azt bármelyik újságírója megirigyelhette. Sosem lehetett eltalálni, épp milyen hangulatban találják, de a kiszámíthatatlanságát Réka mindeddig képes volt szórakoztatónak találni. Most azonban köszönni is alig mert neki. Nem mintha Aydin különösebben dühösnek tűnt volna: úgy nézett fel az érkezésére a könyvéből, mint akihez váratlan, de kedves vendég érkezett.

– Mildner Réka. Lekötelez, hogy a kedvemért ekkora kerülőt tettél otthonról.

– Ja, semmiség... – kezdte, de aztán a felismerés, hogy lebukott, rögtön beléfojtotta a szót. Aydin kinevette:

– Csak elvétve mernek süketelni nekem, úgyhogy a változatosságot mindenképp értékelem. De pont ezért nem volna célszerű rendszert csinálni belőle, igaz? Sikerült elhoznod a salátát? Légy olyan kedves és felezd meg velem – mutatott az asztalra, ahová már kikészített két adag evőeszközt. Réka nem mert akadékoskodni, bármennyire is képtelennek érezte magát most az evésre. – Helyes, így mindjárt oldottabb hangulatban értekezhetünk, nem? Képzeld, a hétvégén összefutottam Pollak Bernadettel.

– Igen? – erőltette magára Réka a csevegő hangnemet. – Nemrég ismertem meg, említette?

– Máskülönben miért hoztam volna szóba? – érkezett a tömör válasz. Réka lesütötte a szemét, máris kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Te is beleakadtál a kis hölgy hálójába, jól mondom? Nagyon próbált úgy tenni, mint aki véletlenül futott belém, és túláradóan kedves volt velem, persze, de a végén azért csak kibukott belőle, hogy rólad szeretné hallani a meglátásaimat. Nekem pedig semmi okom nem volt vetíteni, igaz? – tárta szét a kezét, és Réka csak magában merte megjegyezni, hogy ezzel a kérdéssel kissé már elkésett. – Kifejtettem neki, hogy az írásstílusod kifogástalan, és olyan megbízható vagy, mint egy osztályelső az általánosban. A szakmai odaadást viszont mindig is kutatnom kellett benned. Nehéz áttörni azt a közönyt és földhözragadtságot, ami az elkészült munkáidból sugárzik, és mélységesen sajnálom, amikor ez megfojtja a többi kvalitásodat.

– Nem tudom, mit mondjak erre – felelt Réka elszoruló torokkal, még mindig kerülve a főnöke tekintetét. Sok mindenre felkészült az irodába belépve, de arra pont nem, hogy huszonnégy órán belül másodjára lesz az írói önbecsülése földbe tiporva. – Próbálok utánajárni a témáimnak, nem lehetek mindennek a szakértője, de igyekszem...

– Nem fáradj a mentegetőzéssel, Bernadett egy elragadó védőbeszédet mondott érted. Ő úgy tudja, nem egyszerűen képben vagy a világ eseményeivel, de kész lennél arra, hogy az alakítójukká lépj elő. Legalábbis kész lettél volna ebben asszisztálni egy bizonyos Holmann Leventének. Azt pedig mondani se kell, hogy tegnap este óta miről ismert a fiatalember neve.