Mentsd meg Junipert! ✓

19.2. Mentsd meg a hangod!

Content warning megint nincs különösebben, igazából sok plot és történés viszi el ezt a fejezetet. A végén van egy igazán földbe döngölős szívfacsarós villain speech – és ezúttal nem Lantaitól.

És hozzáfűzném a mai fejezethez, hogy sosem jártam a cselekménynek helyszínt adó budapesti Postapalotában, csak néhány fotó és a képzeletem alapján dolgoztam, szóval vegyük úgy, hogy ebben az alternatív idővonalban pontosan olyanra újították fel, ami megfelel az én heist movie plotomnak. Ha valaki esetleg járatos az épületben, és kellően zavarják a pontatlanságok ahhoz hogy ingert érezzen a segítségnyújtásban, kiabáljon rám privát üzenetben, és szívesen veszem a gondolatait abban, mit javítsak.

– Ne menj sehová.

Sebastien alig akarta elhinni. A bejárati ajtó épp becsapódott Berni mögött, és ő úgy indult meg utána, a kabátjáért kapva, a pendrive-ot a zsebébe süllyesztve, mint aki meg se hallotta az utolsó mondatát – amíg ez a három halk szó Rékától le nem fékezte.

– Mert hagynom kéne egyedül eltűnni? – lépett vissza az előszobából. – Azok után, hogy így megbántottuk? Pont most van a legnagyobb szüksége ránk, igaz? – fordult a küszöbön álló Leventéhez, akinek még mindig vöröslött az arca a vallomása szégyenétől. Most azonban hezitált.

– Azt nem tagadom, milyen érzéketlenül viselkedtem vele. De ha épp ezzel vettük rá valamire, amivel ártani fog nekünk...

– Szóval még most is kockázatnak látod őt.

– Én csak igyekszem reálisan felmérni ezt a helyzetet. Te ellenben megint azért akarsz mindenáron bízni valakiben, hogy azzal bizonyíts valamit magadról. – Levente öntudatos hanghordozása felért egy arcul csapással – de talán csak azért, mert Réka is vele szinkronban bólogatott, átható tekintetével fürkészve Sebastient.

– Úgy értem, ha az eredeti regénybefejezésre gondolsz... – fogott bele. És mielőtt Sebastien rávághatta volna, mennyire cinikus ezzel példálóznia, sietve hozzátette. – Igen, tudom! Juniper részéről tényleg karakteridegen volt, hogy elárult. De a te részedről az, hogy csak mentél utána, bármennyire is gyanússá vált a viselkedése... – Ajka megremegett kétségbeesésében, Sebastien minden ingerültsége ellenére sem tudta tagadni, hogy őszinte féltésből beszélhet. – Nem vagy rossz ember, ha nem engeded, hogy tőrbe csaljon. Kérlek szépen, ha bármi bajod esik...

– Nem fog – hátrált az ajtó felé, de láthatóan egyikük kételyeit sem csillapította ennyivel. – Jó, elegem van ebből. Csináljatok, amit akartok, én mentem Berni után.

Bár futva tette meg a két emeletnyi lépcsősort, őt csak a házból kilépve érte utol. Magabiztos tempóban, az arca eltakarása nélkül haladt a sötét utca lejtőjén a körút irányába. Sebastiennek egyáltalán nem tetszett az óvatlansága, de nem akarta rögtön egy kioktatással megszólítani.

– Gyalog megyünk, igaz? – zárkózott fel a lépteihez. – Logikus, nincs messze az épület, a kocsidat meg biztos felismernék a múlt éjszaka után. Viszont érdemesebb volna a kisutcákon kerülnünk, nem?

– Menj csak vissza, mondtam, hogy egyedül is megoldom – próbálkozott Berni az előbbi megjátszott derűjével. Amikor viszont Sebastien egy háztömbnyi távolság után sem tágított mellőle, kibukott belőle a sértődött kimértség. – Nem kell gyanakodva követned, nem tervezlek átverni titeket.

– Nem azért jöttem. Réka meg én, mi nem tudtunk a félrevezetésedről. Vagyis én megtudtam idővel, de rögtön szóltam Levinek, hogy álljanak le vele.

– De nekem nem, hogy a barátaim hónapok óta hülyének néznek. – A keserűség csak egy pillanatra mutatkozhatott meg Berni arcán, mert egy kisboltból kilépő járókelő láttán mindketten elhallgattak. Magára erőltetett közömbössége viszont akkor sem tűnt el, amikor rég az idegen hallótávolságán kívülre értek. – Ne, szívem, ne kezdj el sajnálkozni, mert úgysem haragszom, csak szeretnék bejutni végre a tévébe, és véget vetni ennek az egésznek. Feltéve, ha hiszel nekem.