Mentsd meg Junipert! ✓

22.2. Ments meg egy országot!

Content warning: sok, sok, sok angst és érzelmi mélypont. A most kiderülő titkok nagyon fognak fájni.

Áramként csapott át Rékán a félelem. Megmozdulni is képtelen volt, gondolatai viszont annál gyorsabban kezdtek száguldani. Azonnal belátta, hogy nincs értelme elrejtőzni, vagy tettetni, hogy üres a lakás. Az legfeljebb pár percet vásárolna nekik, amit ennél fontosabbakra kell felhasználniuk. Háta mögé nyúlva a gyógyszeres dobozért tapogatózott, amit az elmúlt napok új szokásává vált mindig karnyújtásnyi távolságban tartaniuk. Továbbra is a hideg rázta a túladagolás ötletétől, az ezzel járó elbúcsúzásukba pedig inkább bele se mert gondolni – de most nem volt idő másik tervre. Lélegzet-visszafojtva emelkedett fel a székről, előre rettegve attól, hogy a padló nyikorgását hallva azonnali hatállyal rájuk törik az ajtót.

Minden erejével azon volt, hogy megüzenje Sebastiennek, ébredjen fel, amikor kintről egy hang a nevét szólította. Az egyetlen hang, aki rá tudta venni Rékát, hogy a veszéllyel nem törődve a bejárathoz siessen.

Valóban Levente állt a küszöbükön, a folyosóablakról beszűrödő holdfény derengve világította meg örömtől sugárzó arcát. Réka gondolkodás nélkül behúzta őt a lakásba. Bevágta mögöttük az ajtót, hogy átölelhesse és megcsókolhassa, a heves mozdulattól egészen a falnak lökve őt.

– Ne haragudj, biztos rád ijesztettem...

– Mit csinálsz itt? – suttogta Réka, még mindig belé kapaszkodva. – Teljesen megőrültél, hol hagytad egyáltalán a nyomkövetődet? – simított végig a csupasz csuklóján, mire Levente értetlenül kérdezett vissza:

– Nyomkövető? Réka, téged miért itt őriznek?

– Tessék? 

– Miért nem egy rendőrségre vittek őrizetbe, mint minket? Itt van Seb is, igaz? Azért kellett külön várnia rád, miközben minket elszállítottak.

Egy végtelen hosszú pillanatba telt, hogy Rékának egyáltalán derengeni kezdjen az összkép. Levente kialvatlan, megviselt arca önmagában még nem keltette fel a gyanúját – az ő tükörképe is hasonlóan kezdett festeni a napokban. Azt pedig most fogta csak fel róla, hogy egy ideje nem borotválkozott, talán nem is fésülködött, kabátját pedig még mindig az éjszakai tüntetésen szerzett koszfoltok borítják.

– Akkora idióta vagyok – dőlt a mellkasának behunyt szemmel. – Nem tudtam rólatok... és nem én kértem ezt, fogalmam se volt róla. Ugye, elhiszed? – suttogta, mire Levente válasz helyett újból magához vonta őt. – Nem értem... nem értek semmit. Melyik rendőrségről jöttél?

– Én Újbudáról, de csak engem vittek oda. A város négy különböző pontján lehetünk.

– Akkor csak te vagy itt?

– Mindjárt megérted – mosolyodott el ismét. – Gyorsan le kellene jönnöd a lépcsőházba, beszélni valakivel. Ott még nem jelez a nyomkövetőd, igaz?

– Előtte hadd szóljak Sebastiennek.

– Tényleg csak pár perc, fel se fog ébredni. Gyere, sietnünk kell. 

Réka magára lepillantva konstatálta, hogy még pizsamába sem öltözött át, annyira lemondott arról, hogy ma éjszaka aludni fog. Csak egy kabátot kellett magára rángatnia, mielőtt Leventével megindult volna lefelé a lépcsőn.

– Tényleg nincs sok időnk – magyarázta ő útközben fojtott hangon –, és attól tartok, ennek nagy részét a kételyeid eloszlatására kell majd szánnom.

– Akkor jobb, ha rögtön hozzá is kezdesz.

– Hát jó. – Ahogy Levente a távolba révedt, hogy összeszedje gondolatait, az szívbemarkolóan ismerős volt Rékának. Egy pillanatra arra számított, visszarepülnek az időben pár hetet, hogy Levente az ideális kávézóról vagy műkincsrabló tervről szóló rögtönzött kiselőadásával igyekezzen lenyűgözni őt. – Elég szerencsétlen csapda lenne az, ami most kicsal téged otthonról, nem? Hiszen már a markukban vagyunk, így is válogatottan rosszindulatú hazugságokat találnak ki rólunk. Szerinted hova akarnák még emelni a téteket? Nem gondolod, hogy csak az keres fel most minket, aki a mi oldalunkon áll?