Mentsd meg Junipert! ✓

6.1. Mentsd meg a regényed!

Másnap reggel Réka ismét kávé és melegszendvics illatára ébredt, ami jót jelentett.

Sebastien elgondolkodva ült a konyhaasztalnál, kezében egy pohár vízzel. Réka érkezésére összerezzent és hadarni kezdett:

– Bevettem a gyógyszert. Most, az előbb. A múlt éjszakára gyűlölök visszagondolni, soha többé nem akarok úgy érezni és úgy beszélni veled. Tudom, hogy nincsen rá mentség. Ha egyedül akarsz lenni, csak szólj.

– Nem akarok egyedül lenni. Épp ez a lényeg. – Réka azért is közel húzta hozzá az egyik széket, és beleivott a kávéjába. – Részemről megfelel, ha többé szóba se hozzuk, ami tegnap történt.

– Szerintem viszont kellene.

– Persze, gondolhattam volna – nevetett fel Réka. – Te nem unod még ezt az állandó lelkizést?

– Ne már, ez most fontos. Mi van, ha igazam volt? Igen, csak a paranoia beszélt belőlem az éjjel, de honnan tudhatjuk biztosra, hogy megálltak az események nélkülem? Csak megérzéseink vannak a szabályokról. Hogyan maradhatnék nyugodt, amíg minimális esély van arra, hogy Juniper szenved?

Csak jusson eszedbe, mit művelt veled – felelt volna legszívesebben Réka, de volt annyi esze, hogy hallgasson. Talán feleennyit se kéne lelkizniük, ha néha megtanulna tekintettel lenni mások érzéseire. Egyébként is, ezek a szavak túlságosan felpiszkáltak benne valamiféle aggodalmat. A megérzései még mindig állították, hogy az idő megfagyott Älstmarben, de Sebastien aggodalmaitól kissé megingott. Belátta, hogy a képlet egyszerű: sosem lesz felhőtlen a viszonyuk, amíg bizonyosságot nem szerez neki arról, hogy a szerelme jól van. Nem mintha akár a vázlataiban szó esett volna olyasmiről, hogy Juniper szenvedni fog a befejezésben – de ha a történet önállósodott, akkor a többi karakternek írói felügyelet nélkül kellett lereagálnia Sebastien eltűnését. És ki mást tenne ezért felelőssé Felix Morten, mint a beépített emberét, a lányt, aki beígérte az ellenállók kezére juttatását, de közben túlságosan ragaszkodni kezdett a kis csoporthoz? Tény, hogy igazán ütős tragédiát lehetne a letartóztatásából kihozni. De nem, nem csinálhat belőle mártírfigurát, hiszen azt csak Sebastien szenvedné meg. Akárhogy is nézte, nem jöhetett ki győztesen abból, hogy tovább ragaszkodik a kicsinyes dühéhez. Biztonságban kellett tudnia Junipert.

– Megpróbáltam utánanézni a dolognak, remélem, nem gond – kezdte Sebastien, a konyhaasztalon összecsukott laptop felé intve. Réka kezébe temette az arcát:

– Jó ég, én ehhez nem adom a nevem. A keresési előzményeimet figyelő ügynök hivatalosan is őrültnek tarthat – nyögte, aztán meglátta, milyen arcot vág erre Sebastien. – Csak vicc volt, dehogyis állunk megfigyelés alatt. Gondolom, nem találtál semmit. Figyelj, tényleg segítenék, de a megérzéseimnél többet nem tudok felajánlani. A megbizonyosodáshoz ki kell várnod, hogy új befejezést írjak és visszamehess.

– Igazság szerint találtam egy hirdetést – vágott közbe Sebastien. Réka döbbenten pislogott rá. Jóval őrültebb opciókra számított, mint ami valójában rá volt firkálva az elé csúsztatott cetlire: Írókör, szerda 17:00, XII. kerületi fiókkönyvtár.

– Úgyis szükséged van arra, hogy többet járj emberek közé. És ha már csatlakozol hozzájuk, megkérdezhetnéd őket, mit gondolnak erről.

– Igen, mert egy ilyen elborult témával pont jó első benyomást tennék – vágta rá. Felhajtotta a maradék kávéját és a mosogató elé lépett a bögrével. De így is magán érezte Sebastien türelmetlen, számon kérő tekintetét, és be kellett látnia, hogy nem ejtheti ilyen egyszerűen a témát. – Túl sokat kérsz, nagyon távol állok még attól, hogy idegenekkel jópofizzak. És sose vonzottak az ilyen közösségek. Írni egyedül is lehet, nincs szükségem egy csomó felvágós sznob társaságára, hogy magamnak bizonygassam az intellektusomat.