Mentsd meg Junipert! ✓

12.1. Ments meg egy szerkesztőséget!

A hétvége borzalmasan telt.

Ha maradt volna negatív jelző, amivel még nem illették Holmann Leventét, most azokat is mind megkapta. A tévétől, az újságoktól, a dühös kommentelők ezreitől, az ellene uszító véleményvezérektől, akik szerint valójában ő akarja tönkretenni az országot. A Hírközeg is lehozta róla a szkeptikus hangvételű beszámolóit – Réka elszoruló torokkal olvasta végig őket, és közben csak arra tudott gondolni, hogy Minának tényleg minden oka megvan kételkedni őbenne.

Folyton azon kapta magát, hogy a telefonján három új ismerősének a közösségi oldalas profilját nézegeti, mintha az valamiféle használati útmutató volna hozzájuk. Egyelőre nem állíthatta, hogy különösebben a szívébe zárta volna őket. Nehezen tudott elég optimizmust összekaparni magában ahhoz, hogy elhiggye, képes lesz velük a tartós csapatmunkára. A pénteki első találkozójuk végén ugyan sikerült nagy levegőt vennie és egyenesen rákérdeznie, miért kellett túlesnie a főszerkesztői vallatáson, de szinte értelmetlenül. Berni sűrű szabadkozások közt ragaszkodott ahhoz a magyarázathoz, hogy csak véletlenül szólta el magát Aydinnak. Réka ezt egy percig se hitte el neki, és a többiek reakciója is elég kétkedőnek tűnt ahhoz, hogy ne érezze magát emiatt paranoiásnak. Valami egyszemélyes magánakcióról lehetett szó, amibe Berni nem avatta bele a társait, jól tudva, hogy ők úgyis megállították volna benne. Kivéve Minát – ő odalett volna a gondolattól, hogy ezzel igazságot szolgáltathat egy potenciális besúgónak. Rékának egyikükkel sem volt különösebb kedve beszélgetni.

Szilárd viszont még szombat reggel üzent neki: a mozgalmukat szidó milliónyi kommentből küldött át néhány különösen elvetemültet. Réka csak akkor vette észre magán, mennyire robbanni tudna a feszültségtől, amikor ezeket elolvasva kiszakadt belőle a görcsös nevetés. Jólesett egy pillanatra elhinnie, hogy az ellenük dolgozó erők egyszerűen csak buták és szánnivalóak – és főként azt, hogy vannak új szövetségesei, akikkel az egész helyzet képébe röhöghet. Viszonzásképpen ő is keresett pár hasonlóan dühödt, elvakultan konspiráló, gyalázatos helyesírású hozzászólást, végül pedig egész hétvégén jól elszórakoztak ezek felkutatásával. Ezen túlmenően viszont egy szót sem beszélgettek. Rékának újra és újra eszébe jutott, hogy végül Szilárdról is kiderült, ugyanolyan gyanakvó vele szemben, mint Berni és Mina. Ezek után nem gondolta, hogy bármelyikük felé is őneki kellene megtennie a következő lépést.

Levente volt az egyetlen, akinek a társaságára kíváncsi lett volna, csakhogy ő teljesen elérhetetlenné vált. A fenyegetésig is eldurvuló reakciókat elnézve Mináék úgy döntöttek, a legokosabb volna a hétvégére leutaznia a szüleihez, és teljes technológiamegvonásra ítélnie magát – máskülönben képes volna minden ébren töltött percét kommentháborúzással tölteni. Réka biztos volt benne, hogy ettől függetlenül ugyanúgy kikészíti őt a várakozás. Gyűlölte, hogy nem tud most mellette állni, biztosítani őt arról, hogy nem csak ellenségei vannak ebben az országban. Felfogni sem volt képes, hogyan lehet kibírni ezt a közutálatot.

Hétfő reggel viszont már azt kívánta, bárcsak ő is elvonulhatna kicsit a világ elől. Még soha életében nem érezte magát ekkora bajban. Előre tudta, hogyan fog zajlani a napja, és teljes gyomorgörcsben telt a munkába vezető útja.

A Hírközegben egyenest a főszerkesztői irodába nyitott, és lenyomta az asztalra a magával hozott ételhordó dobozt.

– Ezt nevezem jellemfejlődésnek. Mildner Réka újabban kéretlenül is megjelenik errefelé. – Aydin megkönyvjelzőzte és félretette a könyvet, amit éppen olvasott. – Mondj valami jó hírt, mert ez a regény csak felidegesített.

– Recenziót írsz róla? – kérdezte Réka az idegességtől csúszkáló hangon, miközben kettévágta az otthon összedobott sajtos omlettet az elé készített tányérokra. Nyilvánvaló volt, hogy Aydin átlátott az érkezése valódi szándékán, de belement a téma elterelésébe: