Mentsd meg Junipert! ✓

21.2. Ments meg pár emléket!

Content warning: említéssszinten pár különösen szemét és korrupt kicseszés a hatalom részéről, de ha eddig eljutottatok, gondolom, már számítottatok rá. Több sírdogálás szerencsére nem lesz, kimondottan komfortos hangulatban zajlik le a fejezet nagy része.

Sebastien kábultan kapta fel a fejét a hangra. Most már végképp nem tudott hinni a szemének. Berni autójának egy csíkosra karcolódott, betört ablakú változata parkolt le a hátuk mögé, a lakótelepi kisutca padkájára. A vezetőülés lehúzott ablakáról egy ismeretlen, középkorú, sötét hajú férfi méregette őket. Arckifejezése alapján teljességgel tisztában volt vele, mekkora szívességet tesz nekik.

– Előbb beszállás, aztán beszélgetünk – előzte meg értetlen kérdéseiket. – Jó látni, hogy egyben vagytok. De csak azért, mert bármiféle bántódásotok az én elhalálozásomhoz vezetne, Mildner Réka keze által.

Sebastien megtörölte könnyes szemét a kézfejével. Bernire pillantott, de az ő arca sem árulkodott arról, hogy valami előre lefixált terve teljesült volna be most. Mindketten reszketve álltak fel és léptek az autóhoz. A hátsó ülésre behúzódva Sebastien megszólalni se mert, nehogy egy túlságosan racionális kérdés éket verjen ebbe az érthetetlen álomképbe. Zúgó fejjel hallgatta, ahogy Berni mellette dadogva hálálkodik a sofőrjüknek. Úgy tűnt, ismerik egymást, és Sebastien is egyre növekvő bizonyossággal sejtette, ki ő.

– Haladjunk fontossági sorrendben – nyújtott hátra Aydin egy doboz nyugtatót. – Mildner Réka üzeni, hogy elképesztően idióta vagy, amiért nem vitted magaddal. Nem pontatlan diagnózis, csak egy kicsit képmutató olyasvalakitől, aki vaktöltényekkel lövöldözik egy tüntetésen.

– Nagyon köszönöm. – Sebastien el se akarta hinni, hogy végre kezében tartja a tablettákat. Kapkodva kibontott és bevett egyet, lehunyt szemmel elképzelte, hogy a nyugalom hatóidő nélkül, azonnal szétárad a testében. Most azt se bánta volna, ha csak beképzeli az egészet, annyira képtelen lett volna még egy percet eltölteni ebben az állapotban.

Ahogy az induló kocsi előrezökkent, ő pedig a gyógyszeres dobozt elgondolkodva forgatta a kezében, megszállta a hirtelen felismerés. Nem belé hasított, sokkal inkább előbukott félig sejtett gondolatai közül, amik jó ideje formálódtak a tudatában, akárhányszor visszaemlékezett az elnöki irodában történtekre. Eddig szándékosan nyomta magában olyan mélyre a kérdést  – most azonban túlságos tisztasággal kristályosodott ki a válasz ahhoz, hogy ignorálhassa.

– Tudom, hogyan fogok hazajutni.

– Nincs akkora szerencséd, hogy hazafele menjünk – reagált Aydin a hangosan kimondott gondolatára. – Következő állomás a Hírközeg szerkesztősége. Azt meg ne kérdezzétek, milyen jogon ugráltat engem egy hely, amit épp most buktam el. A kormány pár órája visszaszerezte, és engem ugyan még nem menesztettek hivatalosan, de gyanítom, adott személy karrierje csak véges számú ideológiai kanyart vehet, mielőtt végleg kisiklana.

– Hallottuk Levi üzenetét, de mi sem értjük – szedte össze magát Berni a beszélgetéshez. – Hogyhogy feladták magukat?

– Bővebb magyarázatot a drága barátaidtól kell kérned, mert már viccnek is elmenne, mennyire nem vagyok képben. De íme az én szemszögem – folytatta, rákanyarodva a város felé vezető főútra. Szinte minden utcán feltűntek a tüntetők kisebb csoportjai, akik mind visszavonultak, már csak elhagyni igyekeztek a terepet, mielőtt elkapnák őket. A környék több pontjáról is szimultán szólt a rendőrautók fülsértő szirénája. – Az egésznek hírét se hallottam volna, ha nem sétálok épp arra este tízkor, és nem veszem észre, hogy a szerkesztőség villanyai égnek, a rendőrautóktól meg mozdulni se lehet a parkolóban. Nyilván siettem befelé, de nem úgy festettek, mint akik véletlen felejtettek le a vendéglistáról. Sőt, a rendőrség fel se ismert, Mildner Réka meg kézzel-lábbal mutogatta nekem, nehogy bemutatkozzak. Maradt még annyi józan eszem, hogy ebben hallgassak rá. A hatalom valamiért ott kívánta fogva tartani őt, Holmann Leventét, meg azt a két másik szerencsétlent. Bármiről is egyezkedtek, az én nézeteimre voltak a legkevésbé kíváncsiak. Hamarosan ki is vágtak onnan. Réka még valahogy ki tudta ügyeskedni, hogy egy percre félrevonjon és rám bízzon egy autókulcsot, egy csomag nyugtatót, meg két peches lázadó életét, akikről valamiért esküdözött, hogy biztosan kiszabadultak. Úgyhogy a keresésetekre indultam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez valahogyan nekem is megéri.