Mentsd meg Junipert! ✓

24. Mentsétek meg egymást!

Réka egy idegen szőnyegen heverve tért magához.

Szája kissé elnyílt, végtagjai tompán sajogtak, mintha emeletnyi magasságból zuhanva érkezett volna a földre. Az arcát nyomó szövetből száraz porszagot lélegzett be. Fél szemét lassan kinyitotta; látóterét ismeretlen férfibakancsok töltötték ki, feszélyező közelségben, de mind mozdulatlanul. Bal kezének ujjai még mindig szorosan fonódtak össze Sebastienével.

Lélegzet-visszafojtva fordította át fejét az ő irányába. Bár otthon még más ruhákban látta, most ismételten az itteni kabátját viselte, és lehunyt szemmel, eszméletét vesztve hevert a padlón. A szöveg által legutoljára leírt állapotába kellett visszaérkeznie, benyugtatózva, parlamenti őrök által körbeállva. Rékának csak egy egészen kicsi része tudott örülni, amiért így még véletlenül sem tudják észrevenni egymást és ezzel megtörni a regényvilágot. 

Fél kezével gyengéden végigsimított az arcán. Most értette csak meg, hogy ő valószínűleg másképp képzelte az átírást, ezt a jelenetet teljesen átalakítva – mert el se tudta képzelni, hogyan lehet ebből a mélypontból boldog befejezést kihozni. A rémület még csak ezután fogja elönteni, amikor ugyanúgy egy börtöncellában ébred, látszólag úgy, mintha semmiféle módosításban nem egyeztek volna meg.

– Bízz bennem, ahogy mindig bíztál – kérte tőle Réka suttogva. Majd, miután tekintetét körbejáratva megbizonyosodott arról, hogy valóban egy megfagyott jelenetbe érkezett, felkelt a szőnyegről.

A lábán is alig bírt megállni, úgy reszketett az izgatottságtól. Hát megérkezett a világba, ahol képzelete mindenhatóként uralkodott, aminek az összes szegletét az ő szavai építették fel a semmiből. Már a rideg iroda láttán is olyan komfortérzet ölelte őt magához, mintha saját képzeletébe költözött volna be. Mintha hajszálpontossággal átemeltek volna tudata mélyéről valamit, amit még képként felidézni sem tudott volna ilyen részletesen, szavakba önteni meg még kevésbé. Újra és újra szemét meresztgette a falra kitett térképekre, a könyvek címére a polcokon, mert minden pislogás után azt várta, hogy a betűk összefolynak, akár egy álomban. De akárcsak a szobában álló emberek, a berendezés is mozdulatlan és valóságos maradt.

Élvezte, ahogy az előre tett apró lépése nyomán cipője belefúródik a szőnyegbe. A résnyire nyitott ablakon át megcsapta a hideg, ő pedig elmosolyodott a tényen, hogy igazán ismerhette volna saját regényvilágát annyira, hogy egy vastagabb pulóvert magára húzzon indulás előtt. A mozdulatlanságot kihasználva semmit nem kapkodott el. Mélyen emlékezetébe véste a lakkozott padlón visszatükröződő lámpafényt, az üvegszekrény dísztárgyait, a falon vékony fekete keretbe foglalt oklevelek pontos szövegezését. Sokáig szemlélte a hatalmas asztalon uralkodó rendetlenséget is: a mindennapos papírmunka gyűrött fénymásolatait, a gondosan beköttetett, aztán halomra hajigált szerződéseket, az ottmaradt konyakos poharat, a használatlan drága töltőtollakat, amiknél mindig egyszerűbb volt egy golyóstollat felkapni. Tekintetét aztán ismét az ablakhoz kapta. A parlament lába előtt elterülő tenger most a felhős ég fémszürke színeiben játszott, lassú hullámai épphogy megmozgatták a méretes hajókat a sziklapartokkal körbeölelt lezárt kikötőben. A sziget belsejébe futó utcák mentén a távolság apró színfoltokká redukálta a lakóházakat, amiket mind az ő képzelete által megteremtett emberek népesítettek be. Szinte listába szedte a látnivalók megfigyelésének sorrendjét, aminek az odabent álló karakterek szándékosan legutolsó pontját képezték.

Felix Morten hatalmas íróasztala mögé húzódott a merénylője elől. Réka illetlen közelségbe lépett a férfi alakjához, hogy végigtanulmányozhassa vonásait. Miután annyi híradást végignézett saját világának elitjéről, az ő öltözékét meglehetősen hanyagnak találta: zakója kissé gyűrött maradt, inggallérja kifordult, nyakkendője pedig olyan lazán lett megkötve, hogy inkább sálnak ment volna el. Fekete haja is kócossá vált a sok ingerült beletúrástól. Arcvonásai végsőkig megfeszültek, szikrázó kék szemében most épp a türelmetlenség ült meg szélsőséges érzelemként. Egyetlen művész se tudta volna ilyen alapossággal visszaadni a Réka képzeletében élő arcot, még azokat a részleteket is pontosnak érezte, amikről eddig nem is volt tudatos elképzelése. Úgy bámulta meg főgonoszát, akár egy katasztrófát, amiről képtelen elemelni a tekintetét. Aztán nagy levegőt vett és az iroda másik sarka felé fordult.