Mentsd meg Junipert! ✓

22.1. Ments meg egy országot!

Content warning: ahogy ígértem, egy utolsó nagy főgonosz-beszéd. Aztán jó sok bezártság. És híradások, amik egészen hasonlítanak a mi mindennapjaink híradásaira.

Döbbenetet és idegességet kellett volna éreznie, de Réka egyetlen gondolata az volt, mégis miért erőlteti Lantai Emma még mindig a tárgyalásaikat. Mit akar tőle mindezek után, miért játssza meg, hogy bármi beleszólást kínál neki az eseményekbe? Dacosan kapta el tekintetét az ajtóban rá várakozó rendőrről. Hiszen nem kötelessége felvenni ezt az önkényesen ráosztott, hálátlan szerepet: mi van, ha egyszerűen nem mozdul az épületből? A világon semmi kedve nem volt átutazni a darabjaira esett, káoszból ébredező városon, bevonulni a mostaninál is ellenségesebb falak közé, csak hogy aztán engedelmes beszélgetőtársként szórakoztassa mindannyiuk megsemmisítőjét.

– A másik irodába menjen át.

Ezzel mégis sikerült Lantainak meglepetést okoznia. Mit keres itt, hogyhogy nem valami biztonságosan őrzött rejtekhelyen vár rájuk? Talán saját szemével akarta látni őket, mint egy uralkodó az értékes hadifoglyait... Vagy egyszerűen az éjszaka eseményei ráijesztettek, és lehetőleg távol tartaná közveszélyesnek bélyegzett ellenfeleit a személyes terétől. Amint Réka felegyenesedett a fotelből, előre számított a többiek ellenkezésére.

– Te mondtad, mindig a legrosszabbat hozza ki belőled – hallotta ki mindannyiuk szóáradatából Mina hangját. – Most komolyan, mit vársz tőle harmadjára?

– Veled megyek – állt fel Sebastien a fal mellől. Bármennyire is vonzó gondolat volt rászabadítania az ő lázadó hősét Lantaira, Réka a fejét rázta. Egyedül őt hívták tárgyalni, és ezt helyesnek is látta így. Még mindig nem szívesen vállalta a szerettei előtt azt az énjét, amit ezek a beszélgetések kiváltottak belőle.

– Bízzatok bennem jó? – hallgattatta el mindannyiukat. Hiszen belenyugodott már, hogy úgysem fog olyan hőssé válni, aki hátat mer fordítani az ellenségnek.

Kilépett az ajtón és végigsétált a hosszúkás irodahelyiségen – kábultan, de semmivel se idegesebben, mint ahogy nemrég nap mint nap tette munka közben. A fáradtság egyszerre tompította el és tisztította ki gondolatait: a félelmet legalábbis egészében száműzte belőlük. Végigjáratta tekintetét az íróasztalokon, amiket a rendőrök és állami tévés riporterek nagyobb rendetlenségben hagytak, mint a hírközegesek valaha. A kicipelt szekrények és kiborogatott fiókok üresen tátongtak; az évekkel ezelőtti, már csak szemétként tárolt iratokat mind körbefényképezték, de ahhoz nem bizonyultak elég fontosnak, hogy le is foglalják őket. Az őt kísérő rendőr kinyitotta a szemközti ajtót.

Lantai Emma valóban odabent ült, fél kézzel úgy könyökölve az asztalon, mintha a főszerkesztői iroda is az ő hazai pályája volna. Udvariasan megkérte a rendőrt, hogy csukja rájuk az ajtót, aztán Réka felé fordult, aki ezúttal bármiféle remegés nélkül ült le vele szembe. Egy pillanatig némán méregették egymást, csak a nyitott ablakon szűrődött be egy elsiető autó zúgása, csak az asztalra kitett fakeretes óra kattogása szabdalta másodpercekre a csendet. Lantain nem látszott ellenségesség, gyűlölet, de még a kötelezőként viselt személytelen kirakatmosolya sem. Úgy nézett rá, ahogy barátokra szokás, akiknek jószándékú közbelépésre van szükségük, mielőtt hülyeséget csinálnak.

– Hogy érzi magát?

– Már csak fáradtan – vonogatta a vállát Réka. Elvégre bele tudott ő szokni abba, hogy megjátszott szövetségesként csevegjenek. Lantai felé csúsztatott egy metálkék termoszos bögrét. Réka a kezébe véve forgatta, meg is csapta belőle a kávéillat, de beleivás helyett végig tartotta a szemkontaktust: