Mentsd meg Junipert! ✓

8. Ments meg egy randit!

– Most már el kéne kezdenünk írni.

– Mintha ezt már hallottam volna szerdán – villantott rá egy mosolyt Levente. Réka már megbánta, hogy a múltkori írókörön nem fejezték be a feladatukat. Pontosabban el sem kezdték. Párokba rendeződve kellett volna egy novellát alkotniuk: egyikük írásának univerzumában, de a másik karakterének főszereplésével. Rékának tetszett a feladat, szívesen letesztelte volna, működőképes-e benne a regényében felépített világa. A dolog csak ott bukott meg, hogy Leventével alkotás helyett elkezdtek az égvilágon minden másról beszélgetni, a végszó elhangzásakor pedig az ő papírjukon még semmi nem szerepelt a monogramjukon kívül. Mások sem végeztek teljesen, a jövő heti alkalomig kellett befejezni a novellát, ami jó kifogást adott nekik az újbóli találkozásra hétfő délután. Most először futottak össze a könyvtár falain kívül, de a feladat kötelező jellege miatt Rékának eszébe se jutott azon izgulni, ez randinak számít-e. Miközben azt is mindvégig tudta, hogy pár e-mailben is lerendezhették volna a novellát.

Egy számára ismeretlen újhullámos kávézóban találkoztak az Andrássy úton. Sosem szeretett nyilvános helyeken alkotni, most is folyamatosan úgy érezte, a többi vendég a háta mögül nézi a jegyzetlapjaikat. De elképzelte, mennyire zavarbaejtő volna most valamelyikük lakásán találkozni, és inkább nem szólt bele a helyszínválasztásba. Rögtön bele is kezdtek volna a munkába, ha Levente nem mutatta volna meg, milyen stratégiai társasjátékot vett kölcsön az unokaöccseinek idefele jövet, aztán nem töltöttek volna bő fél órát azzal, hogy versenyezve, taktikákon vitatkozva igyekeztek meghódítani rajta az Európa-térképet. Rékánál megint bekapcsolt a folyamatosan vigyorgó üzemmód, amiért kissé szégyellte is magát. Sebastien ugyanis reggel mindent elmondott neki Leventéről.

Miért, miért kellett rátörnie a hülye őszinteségi rohamnak? Réka boldogan meglett volna ez az információ nélkül. Levente annyira rendesnek, olyan szerethetőnek tűnt eddig... de persze tipikus, egy véletlen folytán kell kiderülnie, milyen defektes ő is. Mennyi esély volt rá, hogy ő is hisz ebben a dologban? Nem, nem egyszerűen hisz benne: ő maga találta ki, hogy háborúsdit játsszanak Lantai Emma ellen. És a múlt heti üzenetei alapján kész lett volna Rékát is belevonni az egészbe. Mégis ki nézte volna ki belőle mindezt?

Aztán, miközben a játéktáblán épp versengve ostromolták a Gibraltári-szorost, Rékának leesett, hogy ő nagyon is ki tudja nézni. Már az első hozzá intézett szava provokatív és hatásvadász volt, aztán másfél héten át filozofáltak a legszokatlanabb témákról, miközben a személyes kérdéseket végig kerülték. A kezdetektől sejtette, hogy Levente nem normális, épp csak abban az értelemben, amire akkor neki szüksége volt. Túlságosan imponált neki a figyelme, a beszédstílusuk, a feldobott témáik szokatlansága ahhoz, hogy tisztán lásson vele kapcsolatban. Hát, most összeállt a kép; és Réka egyelőre nem tudta eldönteni, ez elég indok-e a lelépéshez. Talán tetszik neki egy paranoiás kormányellenes összeesküvő... ez már egyértelműen a véget jelenti.

Levente sóhajtva lesöpörte a bábukat a tábláról a dobozba, és közelebb húzta a jegyzetfüzetét. Közben mellékesen megjegyezte:

– Örülök, hogy veled dolgozhatok.

– Merthogy? – kérdezett rá Réka. A tegnap ilyenkor még alig várt megjegyzés ma inkább csak gyomorgörcsöt váltott ki belőle. Kész lett volna kirontani a kávézó ajtaján, ha épp most kap tőle valami romantikus kijelentést.

– Mert disztópiát írsz, ami a legjobb zsáner ehhez a játékhoz.

– Tényleg? Ezek szerint eldöntöttük, hogy az én világommal dolgozunk – felelt megkönnyebbülve. Csak most ugrott be neki, hogy fordított esetben most regénykarakterként kellett volna beszélnie arról a Sebastienről, akit Levente tegnap új szövetségeseként és nagyon is létező személyként ismert meg. A gondolatra kedve lett volna az asztalba verni a fejét.