Mentsd meg Junipert! ✓

9.1. Mentsd meg az egyetlen barátod!

Attól kezdve, hogy Sebastien szerda hajnalban felébredt, képtelen volt leállítani magát. Fel-alá járkált a lakásban, összevissza csapongva pakolt mindent, ami a keze ügyébe került, míg a végén már saját magát is felidegesítette a zajongásával, Rékát pedig végképp nem akarta felébreszteni. Kiment inkább az erkélyre, hátha a hűvös levegőtől kissé lenyugszik. Ujjával a korláton dobolva próbálta századjára is pontokba szedni, mit remélhet az aznap délutántól.

Bármennyire is az őrületbe kergette az elmúlt három nap, meg tudta érteni, miért váratták meg Leventéék az újabb találkozással. Gondolkodási időt adtak neki, utolsó lehetőséget a meghátrálásra – vagy épp arra, hogy javítson eddigi tájékozatlanságán. Visszagondolva már nem is értette, hogy az eddigi nyomozgatása alatt miért csak a rejtélyes graffitikről szóló cikkeket kereste: egyértelmű lehetett volna, hogy a szervezkedésük okát is ugyanolyan fontos megtalálnia. Vasárnap óta megszállottan követte a híreket, feladva az eddigi álláspontját arról, hogy nem muszáj egyszerre mindent megtudnia. Nem volt olyan unalmas vagy jellegtelen téma, amiről ne olvasott volna el mindent az utolsó betűig. Idővel a kultúrsokk valóban utolérte: már úgy kavargott a fejében a rengeteg félig megjegyzett név és esemény, akár egy húzós egyetemi vizsga előtt a képletek, és minden igyekezete ellenére sem érezte, hogy átlátná az összképet. Ráadásul semmiféle újonnan megszerzett információja nem igazolta Leventééket. A választásokról fél év elteltével már senki nem beszélt, az Utópia-programot pedig általában pozitív kicsengéssel emlegették: az ellenzői is legfeljebb technikai részletekbe kötöttek bele, azt eszükbe sem jutott állítani, hogy a tervsorozat valóban tönkretenni készülne az országot. Na persze a sajtósoknak azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek... legalábbis Älstmarben ez így volt. De ha új ismerőseinek elmélete igaz, akkor ezeket a kijelentéseket kezdheti ráhúzni erre a világra is.

Még mindig az volt a legvalószínűbb, hogy csak összevissza beszéltek. Mégis, az elmúlt napokban szinte magától értetődően kezdett nekik terveket gyártani, az olvasott híreket és eddigi tapasztalatait alapul véve. Idővel azon kapta magát, hogy azt listázza fejben, miket ne kelljen az itt lakóknak soha átélniük. A felismerést követően pedig azonnal megfogadta: kerüljön bármibe is, nem hajlandó még egyszer megtapasztalni a regénybeli állapotokat.

A lakásba visszatérve látta, hogy nem csak őt veti szét az idegesség. Rékával ugyanolyan feszülten kerülgették egymást a konyhában, még a bögréjük is egyformán remegett kezükben.

– Úgy látom, neked is jól jönne egy – mutatta felé a gyógyszeres dobozát. Réka megrázta a fejét, és lerogyott a konyhaszékre:

– Nem akarok délután írókörre menni. Fel kell olvasnom egy részt a regényből.

– Nem ezt csináltad eddig is?

– Nem. Vagyis ezt kellett volna, de tudod, mennyire kiakasztanak ezek az egymást kritizáló feladatok. Hallgatni is utálom, ahogy a többiek mindenbe belekötnek. Idáig sikerült kihúznom magam alóla, gondoltam, elég lesz nekem a másokra vonatkozó tanácsokból tanulni. De most kiszúrtak maguknak, és még csak nem is valami rövid írást kértek, hanem egy részletet a regényből. Milyen beteges beavatási szertartás ez...

– Tényleg kínszenvedésnek hangzik – ismerte be Sebastien. Ő maga elképzelni se tudta, milyen érzés lehet egy saját művet közönség elé tárni. Azzal viszont nagyon is tisztában volt, hogy Réka hiába végezte olyan lelkiismeretesen az írókörös feladatokat, a hiányos önbizalmát nem pótolhatta ki egyszerűen kemény munkával. – Nem tudsz egyszerűen beteget jelenteni?

– Nagyon átlátszó volna. Nem számít, tudom, hogy szükség van erre, ha javítani akarok a sztorin – jelentette ki eltökélten. – Túl fogom élni, csak attól még nem igazság. Miért nem születtem valami géniusz őstehetségnek, aki mások tanácsai nélkül is tökéleteset alkot? És még Levi sem lesz ott...