Mentsd meg Junipert! ✓

11.2. Mentsd meg az első benyomást!

Második fejezet

Észrevettek engem.

Két rendfenntartó, éppen kettővel több, mint amennyi ellen valaha is ki mernék állni. Gondolkodás nélkül fordulok le a főutcáról az első útba eső sikátorba. Igyekszem féken tartani a lépteimet, még ha itt nem is jön velem szembe senki – ismerem a törvényszerű igazságot, aki a nyílt utcán rohan, az biztosan gyanús. A kimerültséget, az éhség és kialvatlanság miatti szédelgést egy csapásra vágták el bennem: most már az adrenalintól remegve, heves szívveréssel és felriasztott érzékekkel figyelem az utcákat. Sejthettem volna, hogy itt is járőröznek. Hogy is lehettem annyira hülye, hogy képes voltam átvágni a negyed piacterén, mintha eddig nem csak a vak szerencse védett volna meg attól, hogy napi rendszerességgel feljelentsen valamelyik itt lakó?

Elhagyatott, a hajnali esőtől sáros földutakon vágok át, magam se tudom már, melyik irányba. Jó pár hete alig létezik számomra a valamilyen cél felé tartás fogalma. Minden olyan csendes és élettelen; a pár órája tomboló tavaszi vihar még elfedhette volna a lépteim hangját, de most a fák levelei is alig mozognak a szélcsendben. Az egyforma, piszkosfehér falú magánházakból semmiféle mozgás nem hallatszik ki, mintha a lakók mind az érkezésem zajára húzódtak volna vissza. Az északi kanton halásznegyede kellően nyugodt, ártatlan környéknek tűnt ahhoz, hogy itt töltsem az éjszakát, reggel pedig szinte megfelejtkezzem a szökevénylétemről. Persze, az ártatlanságnak errefelé mindig szavatossági dátuma van. Ha a saját életedről sem tudod biztosra, hogy holnap nem fogják felfegyverzett rendfenntartók rátörni az ajtót, hogyan feltételezhetnéd ugyanezt egy idegen városnegyedről?

Az óvatosan felgyorsított lépteimmel alig három háztömbig jutok el. Ők jobban ismerik nálam a környéket, a helyi iskola utcasarkán elém vágnak.

– Mutasd a kezed – veszi elő egyikük az ujjlenyomat-azonosítót. Reflexből szorítom ökölbe a remegő tenyerem, holott ezzel legfeljebb pár másodpercet és néhány eltört ujjat nyerhetek. – Tudod mit, nem is kell. Tudjuk, ki vagy, és épp ideje bizonyítanod, hogy több tisztelet szorult beléd, mint az elmebeteg barátaidba.

– Felesleges hátrálnod – vigyorog a másikuk, rám szegezve a pisztolyát. – És a ti kezetekben van a jövőnk, mi? A cipőm kipucolását se bíznám rátok, nem hogy bárki meggyógyítását – mér végig megvetően. – Épp ideje megtanulnod a rendet. Úgy tippelek, a szökésed óta csak még több törvényszegés került a listádra...

– Mit csinálsz? Azt hittem, rég elhoztad a töltényeket.

Mindketten összerezzennek, és csak innen tudom biztosra, hogy nem hallucináltam a hátam mögül felcsendülő hangot. Egy idegen lány közeledik felénk határozott léptekkel, a kikötő irányából. Úgy áll meg mellettem, mintha rég ismernénk egymást:

– Ezekkel haverkodsz?

– Csak igazoltattak. – Jól tudom, mennyire szerencsétlenül hangzok, de fogalmam sincs, mi okosabbat felelhetnék erre. A lány kisöpör pár hajtincset az arcából és undorodva fintorog – énrám, a rendfenntartókat egy pillantásra se méltatja.

– Remélem, tisztáztad velük, hogy feldughatják maguknak.

– Mi ez a hangnem, kislány? – csattan rá az egyik férfi, bár érdekes, egy lépést sem tesz felé. – Jönnél ez a nyomorult után te is velünk?

– Ugyan – neveti ki ő olyan pimaszul, hogy helyette is megijedek. – Itt állomásozunk egy tucatnyian, ti meg ketten jöttetek. Hozzánk értek és végetek van.

Sötétzöld kabátot visel, az oldalán pisztolytartó öv. El se hiszem, hogy eddig nem raktam össze, honnan érkezett. A második rendfenntartó gúnyosan elmosolyodik: