Mentsd meg Junipert! ✓

6.2. Mentsd meg a regényed!

Mintha lenémították volna a termet, a kijelentés mindenkibe belefojtotta a szót. Réka azért sem szakította meg a szemkontaktust az ismeretlen vitapartnerével, bármennyire is zavarba jött a helyzettől. Végül az idegen kapta el hamarabb a tekintetét: visszamélyedt a füzetébe, úgy firkálgatott benne valamit, mint aki észre se veszi szavai hatását, de arcáról letörölhetetlen maradt az elégedett mosoly. Szóval élvezed, ha sokkolhatod a közönségedet, állapította meg Réka magában.

– Azt hiszem, Levente kimondta a tökéletes zárómondatot – emelkedett fel székéről a csoportvezető. – Az biztos, hogy lesz min elgondolkodnunk a következő alkalomig. Közben pedig le is járt az időnk, szóval jövő szerdán ugyanitt folytatjuk, jó éjt mindenkinek!

A társaság mozgolódni kezdett, megindultak a kijárat irányába. Réka őszintén megkönnyebbült attól, hogy egyikük sem közeledett felé. Köszönés nélkül akart örökre távozni a teremből – mégis, a tervét felülírta Levente váratlan válasza. Abban nem is mert hinni, hogy segíthet a Sebastien-ügyben – továbbra is valószínűtlennek tartotta, hogy pár feltett kérdéssel ráakad itt a válaszra –, inkább csak érdekelte az egyetlen személy, aki meglepőt tudott mondani a helyzetéről. Ha tényleg nem jön ide többé, bánni fogja, hogy nem beszélgettek. De hogyan szólíthatná meg, miután az első interakciójuk is akkora katasztrófába torkollott? Egyelőre nem ment oda hozzá, csak direkt húzta az időt az összepakolással – és mintha Levente is belassított volna, míg csak ketten maradtak a teremben. Ez rosszabb volt, mint a többiek előtt megszólítani. Sokáig ácsorogtak így, egymás felé pillantgatva: úgy tűnt, őt szórakoztatja a helyzet, és eszében sincs megtörni a jeget. Réka kénytelen volt összeszedni magát:

– Tetszett a válaszod.

– Tetszett a kérdésed.

– Ne is mondd, napok óta ilyeneken agyalok – felelt sokatmondó hangsúllyal, de úgy tűnt, Levente nem veszi a lapot. Igaz, Réka meg se tudta volna mondani, milyen reakcióra számít tőle. Elindultak a kijárat felé, közben a kezét tördelve gondolkodott további lehetőségein. – Megkérdezhetem, miért okozna csalódást, ha találkoznál a főhősöddel?

– Először is, nem beszélnénk egymás nyelvét. Másodszor, kellemetlen élmény volna azt belátni, hogy a másik nem olyan tökéletes, mint képzelted.

– Oké, álljunk meg egy kicsit – nevetett fel kényszeredetten, bár fogalma se volt, honnan jött a merészsége már másodjára kioktatni ezt az idegent. – Én nem idealizálom a szereplőimet. Nem valami olcsó, sekélyes romantikus regényt írok, amiben egy kétdimenziós álompasi után vágyakozhatok.

– Azokkal sincs semmi probléma – jegyezte meg Levente, ahogy kinyitotta Réka előtt a könyvtár ajtaját. – És én inkább arra gondoltam, talán a karakter idealizálna téged. Mégis csak a kezedben van az élete.

Egy dolog volt Rékának napok óta ilyesmit éreznie, és egész más kimondva hallania, ráadásul egy ismeretlentől. A járdát bámulta, miközben felrángatta kabátja cipzárját. Bármilyen kép is élt Sebastienben az írójáról, azt neki egész biztosan sikerült alulmúlnia. Az elmúlt napokban mást sem csinált, mint sajnáltatta magát, lehúzta az ötleteit, vagy épp gátlástalanul szidalmazta a számára legfontosabb személyt. Nagyon nem így kellett volna kinéznie az első találkozásuknak – főleg, ha belegondolt, hogy Sebastien is élete legtragikusabb élményéből érkezett meg hozzá. Nem csak azért kellett volna Réka mellett maradnia, mert az új befejezést várja tőle, vagy mert valami hülye szokása mindig mindenkiben meglátni a legjobbat.

– Mi lenne az első dolog, amit a főszereplőddel találkozva tennél? – kérdezte halkan. Levente komolyan megfontolta a kérdést, közben végig a szemébe nézve.