Mentsd meg Junipert! ✓

2. Mentsd meg ezt az idegent!

Valaki feküdt Réka kanapéján.

Először nem tudta, mitől riadt fel hajnal kettőkor. A lakás tökéletesen néma volt, kintről sem szűrődött be zaj: Budapest már rég mélyen aludt. Legfeljebb a teliholdra foghatta a dolgot, ami éppen a párnájára világított. Kikelt az ágyából, hogy behúzza a hálószoba függönyét, amikor tekintete a nappalira tévedt.

Káprázik a szeme, vagy tényleg ott lenne valaki a kanapén? Nem, ilyenekkel nem is szabadna ijesztgetnie magát – valami az, biztosan csak a takaróit hagyta kint. A költözés óta nem volt épp a rend mintaképe. A széjjelhagyott tárgyai látványában talált valami megnyugtatót: olyan érzés volt, mintha egynél több ember élt volna itt, mintha a rendetlenséggel egy kicsit jobban belakta és sajátjává formálta volna ezt az idegen helyet. Most mégis inkább kiment összepakolni, csak hogy ne ezen agyaljon az éjszaka hátralévő részében – és ekkor látta meg, hogy nagyon is valakiről van szó.

Egy idegen aludt az ő teljességgel egyszemélyes lakásában. Túl sötét volt ahhoz, hogy kivehesse az arcvonásait, de azért szíve a torkában dobogott, és még csak nem is a félelemtől: Réka reménykedett, és Dennisnek hívták a reményét.

De közelebb lépve már látta, hogy nem ő az, a csalódottság pedig úgy vágta gyomorszájon, mintha valódi ígéretet kapott volna erre a találkozásra. Idegen volt, de Réka ekkorra már nem tudott tartani tőle. Minden józan meggyőződése ellenére leereszkedett a földre, hogy egy magasságban legyen vele. Várta, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez, és megfigyelhesse az arcát. Minden olyan vékony volt ezen a fiún: az orra, a szemöldöke, a kisfiús ajka is. Egyenes szálú haja a szemébe hullott, hátul pedig összekócolódott, állát sötét koszfoltok mintázták. Rékát elfogta egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy mindnek ismeri a történetét. Hogy a fiú teljes múltját képes kiolvasni arcvonásaiból, hogy egyenletes légzéséből a legmélyebb titkait hallja ki, és mostanra minden gondolatát kívülről fújja – miközben azt sem tudja, hogyan került a lakására. Teljes őrültség volt, egyáltalán nem tudta mire vélni ezt a mély kötődést. Ilyen beteges szintre jutott volna már a magánya?

Elmosolyodott, amikor rájött, kire emlékezteti a fiú. Aztán ledöbbent, amikor rájött, mennyire emlékezteti rá.

Fel kéne ébresztenie, de hogyan? Felé hajolni, óvatosan csinálni bizarr lett volna. Furcsa megérzések ide vagy oda, mégiscsak egy ismeretlen volt. De nem is kiálthatott rá, mint aki csak most vette őt észre, és nem töltötte az elmúlt perceket az arca áhítatos tanulmányozásával. Nem tűnt ilyesmit érdemlő erőszakos behatolónak, bár valószínűleg csak azért látta ártalmatlannak, mert épp mélyen aludt. Erről mindenesetre eszébe jutott ellenőrizni a bejárati ajtót és az ablakokat. Mind sértetlen volt, még a kulcsot is a helyén találta. Kezdte úgy érezni, hogy elvesztette az eszét.

Felkapcsolta a villanyt. Az idegen hamarosan fészkelődni kezdett és kinyitotta a szemét.

Felült a kanapén, tekintete körbejárt a kicsi, alig belakott garzonlakás nappaliján a beépített bútorokkal és a mindenfelé széthagyott csomagokkal. Döbbentnek tűnt, de valahogyan megkönnyebbültnek is: mint aki arra számított, hogy ennél sokkal rosszabb helyen fog felébredni.

– Te hoztál ide? – kérdezte végül Rékától, aki a fejét rázta. – Hol vagyunk? Nem ezt vártam...

– A lakásomban vagy. Tudod, Róna utca, tizennegyedik kerület... Budapest. Hogy kerülsz ide?

– Fogalmam sincs. Azt hiszem, kiütöttek pár injekcióval.

Réka aznap este fejezte be azt a részt a regényben.

Villanyfényben ismét végigmérte a fiút. Piszkos vászoninget és nadrágot viselt sötétzöld télikabáttal, bakancsa összesározta a kanapé szélét. Talán észre sem vette, hogy görcsösen szorongat egy pisztolyt. Réka elvette tőle. Nem tartotta magát fegyveres típusnak, de író volt: a legkülönfélébb témák szakértője egy-egy története kedvéért. Bátortalan mozdulatokkal, de sikeresen szedte szét, épp ahogy a tucatnyi végignézett oktatóvideóból tanulta. Tele volt házi készítésű vaktölténnyel.