Mentsd meg Junipert! ✓

12.2. Ments meg egy szerkesztőséget!

Réka szavait tökéletesen néma csend követte.

Folyamatosan a nyelvére kellett harapnia, hogy ne kezdjen bele a zavart magyarázkodásba. Rázta a hideg az idegességtől, de azért tartotta a szemkontaktust a vele szemben ülő kollégáival. Néhányuk arcán mintha átsuhant volna a lelkesedés, de ő volt annyira ijedt és bizalmatlan, hogy ennyitől még ne legyen lenyűgözve. Tudta, hogy nem alapozhat az egyhangú támogatásuknál kevesebbre.

Pár másodpercnél tovább nem bírta a várakozást. Miután nem kapott választ senkitől, szó nélkül lekapcsolta a mögötte világító projektort, és bevonult a főszerkesztői irodába – olyan méltóságteljesen, ahogy remegő lába engedte.

Bevágta maga mögött az ajtót és lerogyott a hatalmas irodaszékbe. Kapkodta a levegőt, úgy kimerült, mintha órákig tartó beszédet mondott volna el. És még az asztallapra se borulhatott le önsajnáltatva: tartania kellett magát, tudva, hogy bármikor utánajöhetnek. Hát igyekezett úgy bámulni a fiókban talált papírrengeteg egyik lapját, mint aki egy szót is felfog a ráírtakból, és közben szavakba önteni magában kavargó gondolatait.

Azt el kellett ismernie, hogy ez a hirtelen elvágós módszer hatásosabb volt, mint órákig győzködni őket az igazáról. Bármennyire is igyekezett ennek ellenkezőjét előadni, a kollégáinak végső soron nem éri meg igent mondaniuk – ez pedig azonnal kiütközött volna, ha leáll velük vitatkozni. Helyette pár perc erejéig eljátszotta, hogy biztos a dolgában, majd ő maga zárta le a témát, időt hagyva arra, hogy közönsége átgondolja a hallottakat. Ha érdekli őket a belengetett lehetőség, úgyis utánajönnek, máskülönben pedig betudhatják az egészet annak, hogy Mildner Rékának furcsa reggele volt. Még ha vissza is jut mindez a feletteseihez, akkor is csökkenti az ellene szóló vádak listáját, hogy győzködés helyett csak a saját véleményük elmondását kérte a többiektől.

Már csak azt kívánta, bár az ezután következő lépésekről is ugyanilyen útmutatót kaphatott volna. Amilyen biztos volt a kiállásában odakint, most annyira esetlennek és reménytelennek érezte magát. Vajon meddig várjon a válaszukra itt bezárkózva, mikor kell beismernie, hogy hülyét csinált magából? Kár is büszkének lennie arra, hogy legyőzte félelmeit – a sikert nem ebben mérik, hanem a döntésben, amit a többiek odakint, az ő beleszólása nélkül hoznak. Mindenki tisztában van azzal, mennyire halványak az esélyeik, mégis hogyan gondolta, hogy pár észérv elég lesz ezek kijátszására? Túl sokat vár el magától, túl nagyot kockáztat olyan emberek elismeréséért, akik még csak nem is kedvelik őt...

A menekülés gondolata mégis alig egy pillanatra szúrt belé, automatikus reflexként, amitől el is szégyellte magát. Nem akart hátat fordítani eddigi döntéseinek, a legmegalázóbb kimenetel lett volna ezek után visszavonulót fújni. Kár, hogy ez az elhatározás önmagában nem csillapította a pánikját. Mindkét térdét felhúzta a székre és átkarolta, elengedve a gondolatot, hogy mindezek után még méltóságteljesnek kell látszódnia. Gyávának már nem mehetett vissza, hősnek viszont még ugyanúgy nem érezte magát. Eddig nem hitte, hogy a kettő közti átmenetben is így meg lehet ragadni, tehetetlenül várakozva arra, hogy mások döntsenek a sorsa felett.

Hiába igyekezett hallgatózni, a csukott ajtón át csak kivehetetlen morajlás hallatszott be. Az biztos, hogy a munkatársainak bőven volt mit megvitatnia. Az asztalon lévő fakeretes órát szuggerálta, bár maga sem tudta eldönteni, hogy megállítani vagy felgyorsítani akarja a mutatóját. Legalább húsz perc eltelt, mire nyílt az ajtó. Az a kolléganője lépett be, aki a múltkor tájékoztatta Aydin felelősségre vonási szokásairól.

– Amíg bent voltál, mi beszélgettünk. És lenne pár kérdésünk – kezdte óvatosan, a falhoz támaszkodva. Réka bólintott, elengedte magában a halvány reményt, hogy itt most azonnali és teljes forradalmat fog levezényelni. – Te együttműködsz ezzel a Számolj velünk projekttel?