Mentsd meg Junipert! ✓

14.1. Ments meg egy szerelmet!

Réka egyáltalán nem akart Aydin távollétében főszerkesztővé előlépni. Sosem hitte volna, hogy ez akaratán kívül is megtörténhet az emberrel.

A Hírközeg átállásának harmadik hetén, szerda reggel már teljességgel megszokott volt egy órával korábban érkeznie a szerkesztőségbe. Sorra felkapcsolta a még sötét helyiségben a lámpákat, és levágódott a félkörben összetolt asztalaik egyikéhez. Ő maga kiérdemeltnek tartotta volna a főszerkesztői iroda kisajátítását is, de valószínűleg egy ilyen húzással ragasztotta volna magára végleg a nagyképű önjelölt zsarnok címkéjét. A buszon idefelé tartva még képes lett volna állva elaludni, most azonban elég volt bekapcsolnia a laptopját, máris elöntötte az adrenalinhullám, ami mostanában egészen a munkaköre részévé vált.

Hozzászokott már, hogy bármilyen későn hagyja rá a munkát, másnap hajnalban úgyis újabb vázlatbejegyzések fognak várakozni a jóváhagyására. Eredetileg csak a feldolgozott témáik kiosztása futott össze a kezében, de nem tudta megállni, hogy napról napra több részletért vállalja át a felelősséget. Aznapra már automatikus mozdulattal nyitotta meg a munkatársai félkész cikkeit, hogy ne csak a tárgyi tévedéseket, de a legutolsó szóismétlést is javítsa mindben. Nem érdekelte, mennyire túllépi ezzel az eredetileg megállapított hatáskörét, vagy mennyi időt vesz el vele saját feladataiból. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy százezrek méregetik gyűlölködve a tevékenységüket, és készek belekötni minden vesszőhibájukba.

Amikor tíz perccel később Szilárd is befutott, Réka már nem is akarta elrejteni előtte a megkönnyebbült mosolyát. Meggyőződésévé vált, hogy az újság átállásának legjobb döntése volt felvenni őt – elvileg rendszergazdának, valójában minden ötlete elsőszámú támogatójának. Akkor döntötte el végérvényesen, hogy ők ketten jól ki fognak jönni, amikor Szilárd az első reggelén meg se próbált beszélgetést kezdeményezni a többi hírközegessel, csak leült Réka mellé, és fojtott hangon végigkérdezgette, melyikük mennyire tolerálható személyiség. Réka ekkor ébredt rá, mennyire szüksége volt már egy itteni szövetségesre, akivel szégyentelenül kibeszélheti a szerkesztőség összes eseményét.

Szinte minden napra jutott valamilyen apró mozzanat, ami emlékeztette őt arra, hogy hiába az elmúlt hetek eseményei, beilleszkednie továbbra sem sikerült a munkatársai közé. Zárkózott újoncból rögtön az eszement ötletét megvalósító önkényes főnökük szerepébe lépett bele, amivel legalább ugyanannyira elhatárolta magát tőlük. Egyelőre mind hallgattak az utasításaira, de nem beszélgettek vele többet a szükségesnél, nem hívták magukkal sehová, és valószínűleg bőven akadt témájuk a háta mögött kitárgyalva őt. Amikor Réka hirtelen felindulásból behívta a szerkesztőségbe két új szövetségét, még nem sejtette, hogy a teljes elszigeteltségtől menti meg ezzel magát.

– Meghalok enélkül – jelentette ki Szilárd, a magával hozott papírpoharas kávéra mutatva. A folyamatos munkából és stresszből fakadó kimerültség mostanában kezdett mindannyiukon kiütközni. Leült a Réka melletti asztalhoz, és felcsapta a laptopját. – Észrevetted már, mennyire rondák a linkek az oldalsávunkban?

– Emiatt nem tudtál aludni?

– Egyszerre két problémája is lehet az embernek. A honlapotok csak úgy követeli, hogy írjak bele a kódolásába. Szabad ilyet csinálnom?

– Szerintem ezen a kérdésen már túlléptünk egy ideje – gondolkodott el Réka. – Azt meg tudod oldani, hogy a címkéket ne egyesével kelljen beírogatni a bejegyzések alá?

– Senki nem szokott foglalkozni a címkékkel.

– Ne mondd. Pár hónapja rossz napom volt, és hozzáadtam egy "kit érdekel ez a szemét" címűt az egyik cikkemhez. Szerinted azóta észrevette bárki is?