Mentsd meg Junipert! ✓

3. Ments meg egy új esélyt!

Sebastien reggel nyolckor nekiállt reggelit készíteni. Örült, hogy végre lefoglalhatta gondolatait egy ilyen hétköznapi tevékenységgel.

Sosem használt még kávéfőzőt, de azt is sikerült kezelnie – kissé azt remélve, Réka fel fog ébredni a hangjára. A végigbeszélgetett éjszaka során Réka tucatszor kijelentette, hogy nem akar elaludni, idővel viszont egyre hosszabbakat hallgatott, egyre több ásítást fojtott el, fél hat körül pedig hátra is bukott a feje a kanapén. Sebastien azóta csak járkált a lakásban, vagy maga elé meredve gondolkodott az elmúlt órák eseményein. Amint pedig eléggé kivilágosodott, első dolga volt széthúzni a függönyt.

Sejtette, hogy saját történetbeli, észak-európai szigeténél délebbre került, még ha nem is egy napfényes tengerpartra. Az idő legalábbis olyan nyárias volt, hogy alig akart hinni a kis hálószoba komódján világító digitális órának, ami szeptember huszadikát jelzett. Az éjjel még úgy képzelte, az älstmari lakásokhoz hasonlóan most is egy felhőkarcoló sokadik emeletén vannak. Csalódnia kellett, amikor egy városnyi panoráma helyett alig pár utcányira látott el az ablakból. A kezdetektől formálódott benne egy elmélet, de szemmértékre nem tudta ellenőrizni – szüksége volt hozzá az egyik polcon talált, szakadt Budapest-térképre, ami a padlóra leterítve rögtön igazolta őt. Felülnézetből ez a város tényleg megegyezett otthonával. Ráismert a határ alakjára, a főbb utak irányára, a megegyező alapra, amire két merőben különböző várost húztak fel a két univerzumban. A szigetet kettészelő csatorna itt egy széles folyó volt, amit a hidai épp azokon a pontokon szelték át, ahol otthon az átkelőpontokat találta. Megtalálta a Róna utcát is, így már a hollétüket is belőhette. Réka az északi kantonban lakott – itt tizennegyedik kerületnek hívták a városrészt –, emeletes házban, de a kilátás alapján ez itt nem üvegfalú felhőkarcoló-óriásokat jelentett, hanem pasztellszín kockaépületeket apró ablakokkal és gondozott előkertekkel. Älstmar ehhez képest csupa kontraszt volt: luxusépületek tövében terjedő nyomornegyedek, kristálytiszta tenger és sárszínű csatornák, égbe törő üvegtornyok és minél kisebbre összehúzódó bérlakások, utópia és rémálom. Itt viszont minden arányos volt, valóságos és emberi. Megalkuvó, mondta volna Juniper elítélően.

Igyekezett nem gondolni a lányra, amíg meg nem szokja jelenlegi helyzetét. A történetük megvárja, ráér később is tépelődni rajta. Maga is meglepődött azon, milyen higgadtan kezeli a helyzetet – igaz, ezen a reggelen minden gondolatára rácsodálkozott. Életében először senki nem szabott utat nekik. Nem volt többé történethez, gondosan kivázlatolt jellemrajzhoz kötve, ez a felismerés pedig egészen megszédítette. Hát ilyen érzés igazán szabadnak lenni. Minden jobb meggyőződése ellenére ismét Juniperre gondolt: a világ legnagyobb lázadó lelke, sosem hajolna meg mások utasításai előtt, de erről a korlátlanságról még ő sem álmodhat. Mennyivel bonyolultabbá és csodálatosabbá vált a világ ma reggel, milyen kivételes lenne egy egész életet így megtapasztalni! Talán ezért nem okozott neki nehézséget, hogy elhiggye az elmúlt órák eseményeit. Eszébe se jutott, hogy csak álmodna – inkább úgy érezte, most ébredt fel életében először.

A konyhaszekrényben talált egyik bögrébe kitöltötte az elkészült kávé felét. Otthon ritkán jutottak hozzá, de nem is igazán bánta: az ízét sem szerette, meg egyébként is elég szerrel tartották az egekben a vérnyomását. Ma reggel viszont nem fogja megakadályozni sem egy belső hang, sem egy láthatatlan, kezét irányító erő, hogy ezt megigya...

Tízszer olyan keserű volt, mint emlékeiben, és arra se számított, hogy a forró ital szét fogja égetni a nyelvét. Köhögve, káromkodva nyúlt egy pohár vízért – szabadság ide vagy oda, részéről örökre lemondott a kávéfogyasztásról.

– Jó reggelt – hallotta Réka hangját, aki az ajtófélfának dőlve nézte végig a jelenetet. – Az pont olyan ízű, mint nálatok.

– Gondoltam, csak...