Mentsd meg Junipert! ✓

⭐1000 csillagos plusznovella - 2.

━ ◦ 6 ◦ ━

– Na hogy tetszik?

Az üres lakás látványára Mina bizonytalanul rángatta a vállát. Henriett odáig volt ettől a gesztusától, talán mert őt kiskorától fogva mindig leszidták, ha így reagált egy kérdésre. Körbesétált a hatalmas, bútorozatlan nappaliban, igyekezte olyan hozzáértő tekintettel méregetni a festetlen falakat és lakkozott hajópadlót, hogy a küszöbön ácsorgó ingatlanügynöknek eszébe se jusson visszaélni a tapasztalatlanságával. Mindezzel párhuzamosan mégis élete leggyerekesebb gondolatait forgatta a fejében. Mert mi árulkodna jobban a felnőttes felelősség teljes hiányáról, mint a titkos szerelmünk elismerésére várva kiválasztani az első lakásunkat?

– Eléggé... tágas. És új – nézett körbe Mina is a helyiségen. – Fú, igazából ilyen árkategóriában már nem tudok véleményt mondani.

Henriett szinte bűntudatosan harapott az ajkába. Kezdte elönteni a félelem, hogy valójában borzalmas ötlet volt beszervezni őt lakásokat nézegetni. Mindketten csendben bámulták a padlót, amíg az ingatlanirodás kísérőjük egy telefonhívást fogadva ki nem lépett a bejárati ajtón, magukra hagyva őket.

– Bocsi – motyogta el zavartan Mina. – Kezdjük újra, jó? Szóval, a környék nagyon tetszik. Közel van az egyetemhez, bár ez úgyis csak jövő nyárig fontos szempont. A legtöbb bútort neked kell megvenned, és biztosan újra is kell festeni, tudom, hogy otthon is utálod a fehér falaitokat. A kialakítás viszont rendben van.

– Az az ajtó a hálóba vezet?

– Gyerünk oda – ragadta meg a kezét Mina, hogy magával húzza őt. A szintén fehér falú hálószobát jóval bútorozottabb állapotban találták: a korábbi tulajdonosok a ruhásszekrény mellett egy komódot, egy íróasztalt és egy széles ágyat is maguk mögött hagytak. Másoknak talán személytelennek tűnt volna a látvány, de Henriett képzeletét annál jobban megragadta, hogy az ürességbe olyan könnyű volt belelátnia a változást – egy újrakezdett élet régóta vágyott ígéretét.

– Tetszik ez a hely – nyilvánította ki. Még mindig egymás kezét fogták, de nem igazán szerelmespárként: szórakozottan kezdtek játszadozni egymás ujjaival, hogy alibijük legyen minél később elengedni egymást. Mina kihívó vigyorral nézett körbe a helyen:

– Én már látom magam előtt az egészet. Ott fogsz tanulni a harmadik pótvizsgádra – kezdte, mire Henriett megcsapta őt a szabad kezével. – Ott fogod újraolvasni az összes antikváriumos sci-fi könyved. Ott tárolod a mintás zoknijaidat, amiket csak otthon mersz hordani. És ez az ágy pont alkalmas lesz arra, hogy ide fekhess a szerelmeddel.

Az utolsó szó kibírhatatlan súlya még sokáig ott lógott köztük a levegőben. Mina kissé elfordult, tekintete zavart tempóban cikázott fel-alá a szoba részletein, Henriett viszont még sokáig bámulta őt. Úgy érezte, ha most nem hallgat a szívre, azt százszor jobban bánni fogja minden visszautasításnál. Még mindig a kezébe kapaszkodva az ágyhoz lépett és leült a szélére, egészen olyan mozdulattal, mint aki magával húzza őt. Ő pedig értett a célzásból annyira, hogy mellé üljön.

Zavartan összemosolyogtak egy pillanatra, hogy aztán annál komolyabban nézzék egymást. Henriett sokszor bámulta meg mostanában a lány kissé elnyílt rózsaszín ajkát, elvörösödő arcát, égkék szempárját, most mégis úgy kutatta vonásait, mintha először kapott volna rá lehetőséget. A haja légiesen édes illatától pedig már gondolkodni is képtelen volt. Most jutott csak eszébe, hogy Mina pedig azt a töményen virágos, nehézkes, hozzá egyáltalán nem illő parfümöt érezhette rajta, amit az otthoni kapkodásban véletlenszerűen felkapott és magára fújt. Hogy miközben ő az elragadtatottságtól megszólalni sem tud, Mina szívébe az szúrhat bele, mennyire távoli világ számára ez a drága parfüm, ez a körúti új lakás, ez a veszélyes és taszító környezet, aminek elkerülhetetlenül részévé válik, ha most összeérinti az ajkukat.