Mentsd meg Junipert! ✓

14.3. Ments meg egy szerelmet!

Másnap délelőtt Réka elkészítette a békés ellenállásról szóló írásukat.

Este hazafelé tartva még úgy hitte, végig fogja zokogni az éjszakát a Leventével történtek miatt. Aztán ahogy Sebastien mellé leülve kiöntötte neki a szívét, a fájdalma fokozatosan tompult levert csalódottsággá. Másnap reggel is csak nyomasztó ködként telepedett rá az érzés; néha belészúrt még a düh vagy az önvád, de csak egy-egy pillanatra, sosem elég erősen ahhoz, hogy bármelyik is átvehesse az irányítást gondolatai felett. Ugyanúgy hajnalban érkezett a szerkesztőségbe, témákról egyeztetett, javította a kollégái írásait, és szorosan beosztott napirendjébe csak egy-egy másodpercig fért bele, hogy elkeseredjen az emléken.

Bár még mindig első ösztöne lett volna magát hibáztatni a történtekért, mostanra lehiggadt gondolatai újra és újra arra jutottak, nem ő rontotta el a találkozójukat. Amiből viszont egyenesen következett a tény, hogy nincs is mit helyrehoznia. Tehetetlenül kell belenyugodnia Levente visszautasításába, profiként kell vállalnia az írásuk leszerkesztését, bármennyire is több kedve volna ahhoz, hogy kiabálva közölje vele, mennyire idiótának tartja a döntését.

Nehéz volt legépelnie az interjút, semleges hangú útmutatóra átfordítani a tegnapi párbeszédüket, de másnak úgysem lett volna hajlandó átadni a feladatot. Fülhallgatóval játszotta vissza a beszélgetést, bezárkózva a főszerkesztői irodába: egyedül akart maradni, a vallatószobába mennie pedig most kész önkínzás lett volna. Levente egyes mondatait újrahallgatva most is ugyanúgy tudta kirázni a hideg, mint az előző este. Hiába fogadták meg, hogy nem térnek el a témától – így is minden szavukban ott csengett az a meghitt összhang, ami miatt szinte árulásnak tűnt a világ elé tárni őket. Bármilyen tárgyilagosra is csupaszította az elhangzottakat, még mindig olyan érzés volt rányomnia a közzététel gombra, mintha a legféltettebb közös titkaikat adta volna ki vele.

Ahogy az irodaszékben fészkelődve próbálta összeszedni magát, szinte automatikus mozdulattal nyitotta meg a telefonjára is rámentett regényét. Most viszont semmit nem gépelt bele. Sebastien teljes komolysággal tiltotta el őt attól, hogy a történetet a fájdalma kiírására használja, Réka pedig bármennyire is forgatta rá a szemét, nem lett volna képes szembemenni a kérésével. Épp csak felületesen olvasott bele a szövegbe, de el is ment a kedve az egésztől, amint rájött, hogy regénybeli szerelmespárját is egy forradalom választja el egymástól. Odagörgetett a rádiós jelenethez; a részhez, ahol Sebastien magától belátta, hogy a Juniper iránt érzett felszínes rajongása itt nem érvényesülhet, mindent újra kell értékelnie magában, hogy barátként legyen képes támogatni a lányt. Egy dolog volt ilyesmit megállapítaniuk az ismeretségük elején, és egészen más tényleg távol tartani magukat a másiktól, miközben a cselekmény újra és újra közel vonta őket egymáshoz. Egyre meghittebb és romantikusabb pillanatokat címkéztek barátinak, csak hogy ne kelljen szembenézniük az érzéseikkel és elveszíteniük a másikat. Réka keserűen realizálta, hogy ő még ennyiben sem reménykedhet. Levente biztos lesz annyira következetes, hogy ezután direkt kerülje a társaságát, nehogy hamis reményeket ébresszen benne.

Átküldte neki az elkészült cikk linkjét, de rögtön vissza is csúsztatta a zsebébe a telefont, mielőtt ő visszaírt volna. Nem tervezte hosszú távon hanyagolni őt, de aznap még túlságosan megbántott volt ahhoz, hogy nyugodt szívvel beszélgethessen vele. Összepakolt és nagy levegőt véve lépett ki a közös irodájukba.

Sebastien említette, hogy délelőtt bemegy hozzájuk, de igazán hozzátehette volna, hogy Berni társaságában. Ők ketten az egyik asztallapnak dőlve beszélgettek a számítógépük előtt ülő Szilárddal és Minával, valami tévés vitaműsort kritizáltak olyan beleéléssel, hogy azzal biztosan zavarták a bent dolgozó négy-öt hírközegest. Rékát meglátva viszont mind elhallgattak.