Ι'm gσηηα rυίη γσυ

HARMINCNÉGY

Taehyung szemszöge

Hamarabb szabadultam, mint számítottam rá és hálásabb nem is lehettem volna érte. Jóleső sóhajjal dobtam be magam az autó hátsó ülésére és irányítottam a sofőrt a hotel felé.

Alig vártam, hogy haza menjek végre és lássam, hogy minden rendben van. Valamiért, mióta eljöttem otthonról, szörnyű érzésem támadt és nyugtalannak érzem magam. Alig tudtam fókuszálni a munkára és a szórakozás sem vonzott, hiába voltak rá pazar lehetőségeim. Csak haza akartam menni és látni Iseult a szobámban, anyámat a saját dolgaival elfoglalva és hasonlók. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem voltam biztos benne, hogy minden úgy van, ahogy hátrahagytam.

Negyedik napom volt ez már távol otthonról, de sokkal hosszabb időszaknak tűnt ez a zsúfolt négy nap, az aggodalmaim pedig megnehezítették a teljesítést számomra. Úgy éreztem, nem is tudok semmi mást tenni addig, amíg meg nem nyugszok, hogy minden rendben van otthon.

Kora délután terveztem indulni, mert még muszáj volt találkoznom pár úriemberrel halaszthatatlan munkaügyben, de a lehető legrövidebbre akartam fogni a dolgokat, hiába voltak fontosak.

Elővettem a telefonomat és megnyitottam a tárcsázót. Muszáj volt legalább hallanom egy megerősítést valakitől ahhoz, hogy nyugodtan eltudjam intézni a hátralevő dolgokat.

Tárcsáztam az otthoni telefont, amit anyám vagy Seokjin mindenképpen fel kell vegyen a nap bármely pillanatában, de mégsem kaptam választ. Mély levegőt vettem és hívtam anyámat a személyes telefonján. Még egy mély levegő és hívtam a testvéremet a sajátján.

Elfogytak a mély levegők.

- Kapcsolj rá! El kell vennem a dolgaimat és azonnal indulunk haza! - szóltam idegesen a sofőrnek.
- És a találkozói, uram? - lepődött meg a sofőr.
- A pokolba velük! Nem érdekel. Haza kell mennem!- kiáltottam rá.
- Bocsánat, uram! - suttogta a sofőr.

Villámsebesen viharoztam be a hotelba és kiragadva a kulcsot a nő kezéből rohantam a lift felé. A szobában éppen hogy csak összehajigáltam a holmimat és már rohantam is tovább. Észre se vettem és máris a kocsiban ülve száguldottam haza felé, hogy minél többet lefaragjak az útból, mert nem volt veszteni való időm.

Mikor feltűnt az épület, hirtelen levert a víz és úgy kezdett dobogni a szívem, hogy azt hittem, elájulok. Félelem fogott el és minden porcikám azt sugallta, hogy nagyon nincsenek rendben a dolgok odabent. Ahogy elém emelkedett a ház, úgy tűnt, mintha sejtelmesen rejtegetne valamit.

Alig állt meg az autó én máris a bejárat felé rohantam. Felrántottam az ajtót és nem törődve semmivel a szobám felé indultam. Még Lee Nat is figyelmem kívül hagytam, aki boldogan indult velem szembe. Nem volt rá időm, nem érdekelt. Egy valami, egy valaki érdekelt. Iseul. Vajon Iseul a szobámba van-e még.

Adja az ég, hogy ott legyen!

Seokjin éppen az én szárnyamban tartózkodott és meglepődve próbált megállítani engem, amikor felocsúdott a döbbenetből, amit a váratlan megjelenésem okozott neki. Meg akart állítani! Aggódik! Biztos, hogy baj van! Félre lökve őt rohantam tovább. De mint akit visszarántottak, úgy torpantam meg a szobám ajtaja előtt.

- Ne....- suttogtam elhalóan.
- Uram?- torpant meg mellettem Seokjin.

Az ajtó tárva nyitva, ömlött ki a félhomályban úszó folyosóra a fény. A szoba pedig üres volt.

- Hol van Iseul?- leheltem sokkos állapotban.
- Sajnálom, uram ... - nyögte Seokjin.
- Hol van?!- ordítottam teli torokból.
- El...elment - vett erőt magán Seokjin.
- Tessék? Hová?- fordultam vele szembe.
- Kim asszony.... - kezdett neki halkan.
- Az az aljas nőszemély!- kiáltottam fel és azonnal anyám keresésére indultam.
- Kim úr!- kiáltott utánam Seokjin.
- Tessék?- fordultam vissza idegesen.
- Már nincsenek itthon - rázta meg a fejét kelletlenül.
- Hol vannak?- nevettem el magam idegesen.
- Hát hamarosan kezdődik az esküvő és ott...-húzta el a száját.
- Esküvő?- kiáltottam ismét. -Milyen esküvő?!
- Iseul kisasszony esküvője...- motyogta kelletlenül.
- Iseul megházasodik??! Most?! - vesztettem el a hideg véremet egy pillanat alatt.
- Sajnálom, uram - hajolt meg Seokjin.
- Ki az?- követelőztem.
- Tessék?- nézett rám.
- Kinek adta oda anyám?- ismételtem hangosabban.
- Kin úr én....- kezdett mentegetőzni.
- Azt kérdeztem, ki az!- ragadtam meg őt a gallérjánál fogva.- Azonnal mond el, ki az és hol találom!- ordítottam az arcába.
- Min...Min Yoongi- nyögte ki.
- Tessék?- nevettem el magam, közben ellöktem őt.
- Az ön unokatestvérével házasodik össze, uram. Min Yoongival - ismételte meg.
- Biztos, hogy nem fog!- szorultak ökölbe a kezeim. - Hol vannak?

Iseul szemszöge

A polgári esküvő napja.

Miután Yoongi elment, alig tudtam aludni valamit. Idegeskedtem. Forgolódtam hosszú órákon át. Minden egyes gondolatom végül Kim úrnál kötött ki és szörnyű érzések kavarogtak bennem. Nem hagytak nyugodni jó sokáig.

A sminkes jól ki is volt akadva a fekete karikákra a szemem alatt, de a fáradtság és a stressz miatt nem nagyon tudtam rá figyelni. Csak hagytam, hogy jajgatások közepette kezdjen a megviselt arcommal valamit.

Egy hosszú, testhezálló, fehér ruha volt rajtam, ami szabadon hagyta a vállaimat. Gyöngyök díszítették a melleim fölötti ívet, a derekamat pedig egy hatalmas fehér szalag ölelte körbe, aminek a végén, hátul egy nagy masnit kötöttek. A szoknya nem volt túl hosszú, csak éppen egy kevés ért le belőle a földre. Tetszett.

A hajam fele begöndörítve hullott a vállaimra, másik fele egy hatalmas, virágra hasonlító alakzatban volt kontyban fogva. Elől lógott pár kósza hajszál,a kontyba pedig apró, fehér, rózsa alakú hajcsatok voltak téve.

Hye In, Seo In és Yoongi édesanyja élénken beszélgettek tőlem nem messze, én viszont teljesen máshol jártam a gondolataimban. Egy szót sem értettem abból, amit mondtak.

- Itt az idő!- pattant fel izgatottan Hye In.

Feleszméltem a bambulásból és rá néztem.

- Minden rendben, Iseul?- kérdezte kedvesen Seo In.
- Persze. Menjünk!- álltam fel én is magamra erőltetve egy mosolyt.
- Akkor indulás! Ne várjunk tovább!- nyitotta ki a helyiség ajtaját Yoongi édesanyja teljesen felpörögve.

Már csak arra eszméltem fel, hogy nyílik a terem ajtaja, nekem meg be kell sétálnom rajta. Láttam a kisebb gyülekezetet két oldalt székeken ülni, láttam Yoongit egyenesen a terem másik végében állni és lágy mosollyal az arcán várni rám.

Elindultam.

A szívem olyan erővel kezdett dobogni, hogy szabályosan remegett bele a mellkasom. Kihűltek a kezeim, szédültem és rázott a hideg. A félelem teljesen hatalmába kerített és hirtelen azt éreztem, menekülni akarok innen. Gyorsan pislogtam párat, hogy feltörő könnyeimet visszatartsam és próbáltam tovább menni.

Mindent lassítva éltem meg, minden egyes pillanatot. Minden egyes lépésem visszhangzott a fülemben. Minden egyes levegővételem hangos volt és nehézkes. Remegett a kezemben az apró csokor, éreztem kiszáradni a szám. Összeolvadt előttem a kép és a fény zavarta a szememet.
Felnéztem Yoongira és egy pillanatra elkaptam aggodalommal teli tekintetét. Idegesen figyelt engem és próbált rájönni, mi a baj velem.
Elkaptam a tekintetem és vissza néztem a földre. Nyeltem egy nagyot, amitől majdnem köhögni kezdtem, annyira száraz volt a torkom. Legszívesebben ordítottam volna. Sírtam és kiabáltam volna, hogy álljon le ez az egész.

Pár lépés.

Ennyi választott el Yoongitól. Már csak pár lépés és nem lesz vissza út.

Vissza út hová?

Sziasztok kedvesek!❤️
Na, hát elérkeztünk ehhez a pillanathoz is, Taehyung megtudta az igazat, Iseul pedig Yoongi felé sétál, hogy végre egybekelhessenek.
Vajon mit fog tenni a mi főgonoszunk e szörnyű hír hallatán?
Találkozunk a következő részben!
Addig is minden jót!😉