Ι'm gσηηα rυίη γσυ

TIZENHÁROM

A folyosó sötétjének takarásában álltam és fohászkodtam, hogy egyedül jöjjön vissza ma este. Zsinórban négy éjszaka tartotta Lee Nat a szobájában és már teljesen kikészítettem magam miatta négy éjszaka alatt. Persze, hogy én voltam a bolond, amiért nyomon követtem őket, de nem hagyott nyugodni valami.

Az a valami talán nem is volt más, mint az a halvány reménysugár, hogy Kim úr visszatér hozzám.

Léptek hallatszottak, csendes léptek, egyetlen ember léptei.

Felcsillant a szemem. Egyedül van.

-Meg sem vár,... uram? - törte meg a csendet egy kéjes női hang.

Magassarkú kopogás hallatszott, majd egy halk pufanás, és ajkak cuppanása.

Csalódottan engedtem magam térdre. A szemeimből ömleni kezdtek a könnyek, körmeimet dühösen vájtam a tenyerembe. Pislogás nélkül néztem, ahogy a két árnyék egymásba gabalyodva botladozik a folyósó sötétje felé, majd egy halk nevetés kíséretében eltűntek a birodalmukban.

Sokáig bámultam a feketeségbe utánuk, a hatalmas sötétségbe, ami elrejtette őket és a titkaikat.

Végül felálltam és visszavánszorogtam a szobámba. Leültem a kanapéra és megpróbáltam folytatni a könyv olvasását, amit a nap folyamán elkezdtem.

Halk kacagás és sikoly hallatszott valahonnan, ami mintha elpattintotta volna az utolsó szál cérnát is. Berohantam a fürdőbe és a legerősebb nyomás fokon vizet kezdtem engedni a kádba.

Majd a fürdő megnyugtat. Vennem kell egy nyugtató fürdőt.

Meg se vártam, hogy megteljen a kád, beledobtam magam. Hálóingem rám tapad, hajam szétterült a vízben.

Megnyugtat, mi?

Már rég hideg volt a víz, de én meg mindig benne ültem. Vártam, hogy megnyugodjak, mert egy jó fürdő az mindig segít az idegességen, így tanítottak.

De akkor, most miért nem működött?

Felsóhajtottam. Fáradt voltam, fájt a fejem, álmos voltam és éhes. Elegem volt mindenből.
Milyen jó lenne, ha minden megszűnhetne egy kis időre, mint ahogyan megszűnik a külvilág, ha az a víz alá merülsz.

Behunytam a szemem és lecsúsztam a víz alá. Nagyon jó volt. Ellazultam.

Kezdett fogyni a levegőm, de képtelen voltam kimászni. A csend és a béke, ami körbe ölelt, elnyelte a vívódásaimat. Nem éreztem a féltékenységet, nem kísértett a hangjuk, nem jöttek könnyek. Nem álltam készen otthagyni ezt a felszabaditó állapotot.

- Ááá! - hangos visítás zavarta meg a csendes lebegésemet, amit egyre nagyobb hangzavar követett.

A hangfoszlányok próbáltak kiragadni engem a vízből, de a testem már nem volt képes kiemelkedni. Nem volt erőm és az gondolataim is ködössé váltak. A végtagjaim nem mozdultak, nem tudtam parancsolni nekik, és lassan kezdtem elveszíteni az eszméletem. A halál gondolata, ami lassan a fejembe kúszott, nem tűnt ijesztőnek. Tetszett a csend és a lebegés érzése, tetszett, hogy nem fáj semmi, a bántó dolgok nem értek el hozzám.

Vajon tényleg így végzem? Itt? Ebben a kád vízben?

- Iseul! - hasította szét a víz ölelését a mennydörgő hang.

Meleg bőre enyémhez ért, teste beburkolt engem és kiragadott a hideg lebegésből. Újra éreztem. Újra fájt, újra hallottam, újra tudtam, de a meleg, az ő melege, mindent megért.

- Iseul! Iseul, hallasz engem? - rázott meg. Hangjában ijedtséget fedeztem fel. - Iseul, könyörgöm, válaszolj! - simította forró tenyerét az arcomra.