Ι'm gσηηα rυίη γσυ

TIZENNÉGY

Taehyung szemszöge

Iseul békésen pihent a mellkasomon. Mostmár sokkal jobb állapotban volt szerencsére. A teste átmelegedett, a szája visszanyerte sötét rózsaszín árnyalatát, az arcai enyhe pírba borítva tündököltek, nyugodtan, egyenletesen vette a levegőt.

Ahogy őt néztem, folyton azt a pillanatot láttam magam előtt, ahogyan falfehéren, lila szájjal, egyetlen árva rezdülés nélkül fekszik a vízben.

Abban a pillanatban olyan félelem fogott el, mint még soha. Azt hittem, elvesztettem őt, azt hittem meghalt. Az én egyetlen kis hercegnőm, a kincsem, az én angyalom. Fel sem tudtam fogni azt az űrt a mellkasomban, ami egy szempillantás alatt kezdett el nőni bennem e gondolatok hatására. Az a pár pillanat, amíg eszméletlen volt, borzasztó pillanatok voltak. Fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni nélküle. Hirtelen megbántam a döntéseket, amiket hoztam, azt, hogy elhanyagoltam őt és semmibe vettem. Magamat hibáztattam, hogy csakis azért, mert nem tudtam fékezni magam körülötte, ostobaságot tettem és most emiatt hova jutottunk.

Amikor az a sóhaj elhagyta a száját, amikor idegtépően lassan kinyitotta szemeit, olyan érzés volt, mintha a világ összes terhétől megszabadultam volna.

Meg se fordult a fejemben, hogy képes lenne ilyesmire. De hát én ostoba! Hiszen láttam, ahogy minden este megtörten, sírva leselkedik utánam. Láttam, ahogy ma este a földön térdelve, kétségbeesetten bámult utánunk. Tudhattam volna, hogy jó vége nem lehet.

Egy tapintatlan barom vagyok. Majdnem megöltem őt, csak mert nem tudok uralkodni magamon. Soha nem voltam még ilyen dühös magamra.

Nem ostorozhattam magam sokáig, ugyanis Iseul lassan mozgolódni kezdett. Elhúzódott tőlem, nyújtozódott egy kicsit, aztán kinyitotta a szemeit. Először a plafont bámulta csupán, majd óvatosan felém fordult. Nem szólt egy szót sem. Karján pihentetve fejét bámult engem. Szemei üresek voltak, valami nem volt rendben vele.

- Iseul - szólítottam meg halkan.

Amint a megszólitás eljutott a tudatáig, nagyra kerekedtek a szemei és zavartam ugrott ki az ágyból. Arcai kipirultak, tekintetét ide-oda kapkodta, miközben ő maga egy pózba dermedve állt előttem. Mint egy őz az autólámpák fényében.

- Jó reggelt, uram, én... - akadt meg, ahogy felnézett rám.
- Jó reggelt, Iseul - könyököltem fel nyugodtan.

Iseul zavartan toporogni kezdett előttem, ajakai résnyire nyitva voltak, hajával babrált, ideges volt.

Tudta, mi vár rá. Én is tudtam.

Iseul szemszöge

Zavartan hátráltam pár lépést, mikor felállt az ágyból. A köntöse még mindig nem volt bekötve, így egész felsőteste elém tárult. Kócos haja, hibátlan fizikuma és sötét szemei egyszerűen olyan hatást kölcsönöztek neki, akár egy félisten.

Lehajtott fejjel álltam és vártam, hogy mi jön. Tudtam, hogy meg fog büntetni azért, ami a tegnap este történt. Tudtam, hogy dühös. Nagyon dühös.

- Iseul! - lépett egyenesen elém.

Mellkasával szemeztem mindaddig, míg ujjaival állam alá nem nyúlt. Lassan felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Igen, uram? - suttogtam.
- Halljam, mi történt az este!- parancsolt.
- Nem tudom - feleltem bátortalanul.
- Nekem kéne tudni? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem - adtam neki igazat.
- Nem, uram! - emelte fel a hangját, miközben sózott egyet a fenekemre.
- Nem, uram! - nyögtem fel mellkasának támaszkodva az ütés ereje miatt.
- Az igazat akarom! - emelte fel ismét az állam.
- Nem tudom, uram... - próbáltam meggyőzni őt.
- Majd meglátjuk - lökött el magától enyhén, de mégis megsemmisitő hatása volt.