Ι'm gσηηα rυίη γσυ

TIZENHÉT

A torkomban növekvő kellemetlen érzés ébresztett fel. Felültem és a szám elé kaptam a kezem, hogy ne köhögjek le mindent. Miután az inger enyhült , megdörzsöltem a szemeimet, nyújtóztam egy kicsit és körbe néztem a szobában. Egyedül voltam, egy vékony lepedő takart be csupán, mellettem rengeteg száradó félben lévő rongy és egy hatalmas tál víz hevert a földön. Lázmérő az éjjeli szekrényen, üres vizes kancsó, szintén üres pohár, gyógyszeres dobozok.
Az ő szobája volt még mindig, bepiszkítva az éjszaka maradványaival. Nagyot sóhajtottam.

Nehézkesen fordultam oldalra, hogy felállhassak az ágyból. A lábaimat lassan leeresztettem a földig, óvatosan engedtem rá a súlyomat, apránként, míg végül fel nem álltam. Pár pillanatig erősen kellett kapaszkodnom a matracba a hirtelen jelentkező szédülés miatt, de viszonylag hamar elmúlt, aztán az ajtó felé indultam. Megtámaszkodtam a falapban és a kilincsre fogtam, ám az ajtó nem akart kinyílni.
Párszor rántottam még a kilincsen egyet-egyet, de nem történ semmi. Mivel beszélni alig tudtam, mert fájt a torkom és a mellkasom, kiabálni meg se próbáltam, csak gyengén ütöttem párat az ajtóra, háta meghallja valaki.

-Jövök! - harsant fel az ajtó másik oldaláról.

Hátráltam pár lépést, onnan figyeltem, amint kinyílik az ajtó és felfedi Seokjint.

- Seokjin! - indultam meg felé.
- Minden rendben, kisasszony?- nyújtotta ki a kezeit, amiket megfogtam támasz gyanánt.
- Miért volt zárva az ajtó? - kérdeztem azt, ami először eszembe jutott.
- Hogy senki ne menjen se ki, se be - mosolyodott el halványan.
- Hát nekem ki kell mennem. Azonnal! - indultam el.
- Sajnálom, hogy meg kell önt állítanom, de utasítást kaptam, miszerint önnek ma szigorúan ágyban kell maradnia és pihennie! - állított meg finoman.
- Jólvan, kísérjen át a szobámba - bólintottam ismét elindulva.
- Az utasítások szerint, itt kell maradnia - gátolt meg ismét.
- Tessék? - néztem fel rá elkerekedett szemekkel. - De hiszen ez Kim úr szobája! Nem maradhatok itt! - kértem ki magamnak dühösen.
- Kim úr személyesen kötötte ki , hogy ne engedjük ki innen. Tényleg itt kell maradnia - ellenkezett.
- Nem akarok itt maradni! - dobbantottam idegesen.
- Kérem, feküdjön vissza! Azonnal feltakarítunk és hozzuk az ebédet - intett kezével az ágy felé.
- Seokjin, kérem! Ki kell mennem innen! Most! - néztem rá könyörgően.
- Valami baj van? - vizslatott aggódva.
- Az a baj, hogy még itt vagyok - hunytam le a szemeimet.

A beszélgetésünket szobalányok zavarták meg, akik elkezdték össze szedni a szerteszét hagyott dolgokat és rendbe rakták az ágy körüli térséget.
Csak szótlanul meredtem a lányokra, majd az ételes kocsi útját figyeltem végig, ahogy azt egy fiatal férfi betolta a szobába, hogy végül a bent helyet foglaló asztal mellett elkezdjen lepakolni róla.

- Ki kell mennem! - néztem vissza Seokjinre idegesen.
- Kérem, kisasszony, foglaljon helyet és egyen egy keveset. Azonnal beküldetem a szobalányait és az asszisztenst, aki maga mellé érkezett - hagyta figyelmen kívül a kérésemet, azzal meghajolt és elhagyta a szobát.

Szótlanul meredtem utána, ideges nevetés szakadt fel belőlem, ami köhögésbe fordult át.

- Kisasszony! - sietett mellém a felszolgáló férfi.

Épp időben ért mellém, pont meg tudott fogni, ahogy megszédültem. Begörnyedve a szám elé szorítottam a kezem, úgy enyhült kicsit a fájdalom.

- Kisasszony! Jól van?!- jelent meg mellettem az egyik szobalányom.

Ők is gyorsan támaszt ajánlottak nekem arra a pár pillanatra, amíg a köhögés elcsitult.

- Köszönöm, mostmár jól vagyok - suttogtam kimerülten.
- Jöjjön, kérem! Ennie kell, kisasszony! - indított el a férfi az asztal irányába.

Besegítettek az egyik hatalmas, puha fotelbe, majd gyorsan elém rakták a tálcán maradt dolgokat. Jóleső sóhajt elengedve hagytam, hogy a testem belesüppedjen a kényelmes anyagba. A szememet is lehunytam arra a pár pillanatra.

Taehyung szemszöge

Pokoli napom volt. Az Iseulal töltött éjszaka után, teljesen kifáradva, alvatlanul jelentem meg a munkahelyemen reggel, amit az alkalmazottaim elég nagy meglepődéssel fogadtak. Általában friss és energiadús vagyok, szigorú és magabiztos, viszont ma reggel csak fáradt voltam és folyton aggódtam.

Aggasztott először is, hogyan lehet Iseul, vajon jobban van-e vagy megint emelkedett a láza? Aztán amikor nem ezen gondolkodtam, azon agyaltam amit az éjszaka mondott nekem.

Megint hatalmába kerített az érzés, hogy mekkora hibát is követek el Lee Naval kapcsolatban, és minden porcikám ellenkezett vele. A szilárd elveim és elképzeléseim se perc alatt romba dőltek Iseul közelében. Vele a lehetetlent akartam megtenni, nem érdekeltek a következmények, se bármi egyéb, csak az, hogy vele lehessek.

Hangos mordulással dőltem hátra a székemben. Nem tudtam koncentrálni a papírokra, amiket át kellett volna olvasnom és alá kellett volna írnom, így pedig nem akartam dolgozni, mert elég fontos döntéseket tartalmaztak azok a papírok. Fáradtan a hajamba túrtam, kicsit megmasszíroztam a homlokomat.

- Meg kell tennem! Tetszik nem tetszik, ez a helyes! - suttogtam magamnak.

Bárcsak ilyen könnyű lenne. Azt mondani, hogy meg kell tenni és kész. De sajnos, ha valamit nem akarunk megcsinálni, annál tovább agyalunk rajta. Folyton ott motoszkál a gondolatainkban, kellemetlen érzéseket keltve valahányszor rá gondolunk megint. Idegesek leszünk tőle és frusztrál minket a tehetetlenség gondolata. Ezért észrevétlenül is megoldáson, kibúvókon gondolkodunk, minden pillanatban. Az agyunk egy eldugott pontjában folyton a problémán agyalunk és nevetséges jeleneteket rendezve képzeljünk el, miként lehetne megmenekülni.

- Ah, te jó ég! - jajdultam fel a fejemben tomboló káosz miatt.

Elhagytam a helyem és a vízautomatámhoz léptem. Ittam egy nagy pohár vizet, megsétáltam magam az irodában, aztán új erdőbedobással álltam neki a papírhalomnak az asztalomon.
Ha pedig nem lett volna elég a munkai fárasztó nap, vacsoráznom kellett Lee Naval, amihez még annyi kedvem se volt, mint papírokat aláírni.

Munkaidőm végeztével kicsit rendbe raktam magam, megigazítottam az ingem, a nyakkendőt, a hajamat, felvettem a zakómat és felhívtam a sofőrömet, hogy jöjjön értem. Előbb értem oda, mint Lee Na, így gyorsan rágyújtottam az étterem előtt, míg rá vártam.

Épphogy a szál végéhez értem, be is hajtott az egyik kocsim az étterem elé. Az ajtóhoz léptem, kinyitottam és kezet ajánlottam a bent ülő hölgynek. Sötét lila koktélruha volt rajta, passzoló tűsarkú, ezek mellé feket bundába burkolózott, hogy ne fázzon meg a kora esti hideg időben. Fel nem tudtam fogni, hogy decemberben, hogy nem fagy meg ilyen szettben.

- Köszönöm - mosolyodott el, ahogy mellém lépett.

Én csak halvány mosolyt villantottam felé, majd bekísértem az étterembe.

Egy pár napja nyilvánossá tettem a kapcsolatunkat, hogy ne vegye ki magát furcsán, ha hirtelen lesz egy terhes feleségem. Szépen, fokozatosan adagolni majd be a médiának és a közösségnek , hogy valaki van az életemben, így hamarosan lesz örököse a vállalatomnak. Igazából ezért mentem bele ebbe az egészbe. Lassan 35 leszek, így ideje már, hogy egy utóddal biztosítsam be magam és a vállalatom sorsát is.

A legfontosabb számomra a vállalat volt, és lehet, érzéketlenül hangzik, de ez az igazság. Sosem voltam a kapcsolatok embere, és sosem terveztem megházasodni. Azonban ha örökös nélkül maradok a vállalat kicsúszik a családunk kezei közül és a sok évtizedes, generációkon át tartó kemény munka semmibe vész. Nem azért építettük fel ezt az egészet, hogy tálcán nyújtsuk majd át valakinek. Ez az első számú szívügyem, s ezért is tartom magam a tervhez, miszerint elveszem Lee Nat és utódok adok magamnak. Muszáj megtennem.

Sziasztok, drágák, remélem, mindenki jól van és minden rendben veletek.❤️
Hogy tetszik nektek ez a könyv eddig? Várom a véleményeket kommentben!🥰