Ι'm gσηηα rυίη γσυ

TIZENKILENC

Egy vékony vonallá szorítottam össze a szám, úgy hátráltam pár lépést az ajtótól.

Kim úr össze fog házasodni azzal a Lee Na nevű nővel? Hát ezért történt minden? A sok együtt töltött éjszaka, hogy Kim úr folyton vele töltötte az idejét. Össze fognak házasodni?!

Abban a pillanatban fogalmam sincs, mi volt bennem. Düh? Igen, temérdek mennyiségű. Féltékenység? Talán még több, mint amennyi düh. Fájdalom? Olyan volt, mintha mellkasomba vágtak volna egy fejszét. Bánat? Alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

Bárcsak eltűnhettem volna onnan.

- Kisasszony, minden rendben? - ért óvatosan a vállamhoz az egyik szobalány.
- Hm? - fordítottam lassan felé a fejem.
- Minden rendben van? Kicsit sápadtnak tűnik. Rosszul van? - mért végig aggódva.
- Jól vagyok - leheltem halkan.

- Kész vagytok? - nyitott be a fürdőbe Kim úr.
- Kész vagyunk, uram - felelte a másik szobalány.
- Távozhattok - indult meg felém a férfi.

A lányok csak szépen meghajoltak felé, majd kisiettek a helyiségből.

- Gyere, be kell venned a gyógyszereidet és pihenned kell. Mindjárt itt lesz az asszisztensed, hogy megvizsgáljon - tette derekamra hatalmas tenyerét.
- A saját szobámba szeretnék menni - léptem el tőle váratlanul. Magamat is megleptem.
- Tessék? - mért végig.
- Nem szeretnék tovább itt maradni, uram - ismételtem meg az ő szemébe nézve.
- Ez nevetséges - csóválta meg a fejét.
- Komolyan mondtam - hátráltam még egy lépést.

Csend állt be közénk. A férfi kifejezéstelen arccal bámult rám. Próbáltam takarni az idegességemet, a bizonytalanságomat, de nagyon nem tudtam hova terelni a figyelmét.

- Az nem lehetséges - válaszolta végül.
- Miért nem? Saját asszisztensem is van és szobalányaim, akik segítenek mindenben. Boldogulok - vágtam rá azonnal.
- Menjünk! - húzott magához a derekamnál fogva.
- Uram! - próbáltam ellenkezni vele.
- Egy szót sem akarok többet hallani! - folytotta belém további felháborodásaimat.

Kivezetett a kanapéra, ahol az asszisztens már ki is pakolta a szükséges dolgokat, hogy megvizsgáljon engem. Kim úr végig mögöttem állt. Éreztem perzselő tekintetét a nyakamon, dühös aura vette körbe, ami fölém tornyosult, akár egy hatalmas árny. Tudtam, hogy nem tetszett neki, amit a fürdőben műveltem, de cseppet sem vált ínyemre, hogy eljegyezte azt a nőt és még ennek ellenére is hiteget engem. Hát ennyire nem vesz komolyan?

Szerintem sejtette, sőt tudta, hogy hallottam a beszélgetést, hiszen én hülye hirtelen kezdtem el hisztizni, így teljesen nyílvánvaló volt.

- Köszönöm! Viszlát! - kísérte ki a szobából az asszisztenst Kim úr.

Én eközben lassan az ablak elé sétáltam és a felhős eget bámultam. A hold halvány, sárga fénye alig világította meg a hatalmas udvart, minden félhomályban úszott. Mintha még az időjárás is Kim úrhoz igazodna.

Becsukódott az ajtó. Lassú, magabiztos léptek zaja hallatszott. Kirázott a hideg. Éreztem egyre közelebb jönni hozzám, s ahogy szűnt a távolság kettőnk között, úgy szippantott be a dühös, parancsoló, domináns aurája. Levegőt venni is alig mertem.

- Már az ágyban kéne lenned - csúsztatta kezeit a derekamra.

Erősen mellkasának húzott, majd hosszú puszit nyomott a hajamba. Lehajtottam a fejem. Mielőtt válaszra nyithattam volna a szám, kezei biztos fogásra szorultak a derekamon és elkezdtünk az ágy felé sétálni.

- Nem akarok! - torpantam meg.
- Iseul! - parancsolt rám.
- A menyasszonyával kéne töltenie az időt, uram! - fordítottam félre a fejem.
- Szóval valaki féltékeny - fordult velem szembe.
- Engedjen el! Ennek az egésznek semmi értelme nincsen. Miért tart itt, ha jegyben jár más valakivel? - hátráltam.
- Túlléped a határokat, Iseul! - emelte fel a hangját.
- Nem érdekel! Meddig akar játszadozni velem, miközben más nőt szeret?- engedtem ki a hangomat először vele szemben.
- Ne merészelj így viselkedni velem! - ragadta meg a karomat.
- Én ezt nem akarom! - néztem a szemébe határozottan.
- Azt hiszed ennyitől megijedek? - fújtatott, még közelebb rántva magához.
- Engedjen el! - ragadtam meg a kezét.
- Az enyém vagy! A markomban tartlak! Én mentettelek meg! Enyém minden lélegzeted! Ne merészelj így viselkedni velem! - kiabált.
- Akkor nem fogok lélegezni! - kiabáltam könnyes szemmel. - Minden erőmmel azon leszek, hogy elmenjek innen! - szorítottam össze a szemeimet.
- Tényleg azt akarod, hogy szörnyeteg legyek veled, igaz? Félni akarsz tőlem? - morogta rekedtes hangon.
- Hagyjon elmenni! - suttogtam. - Nem vagyok képes végig nézni, ahogy elveszi őt! Nekem is vannak érzéseim és becsületem- csuklott el a hangom.
- Kit kéne elvegyek? Téged? - horkant fel idegesen. - Egy nőre van szükségem, Iseul. Egy felnőtt, érett nőre, aki gyereket képes szülni nekem, aki képes mellém állni és ellátni a szerepköreit. Te nem vagy alkalmas erre. Még fiatal vagy - korholt le.

Minden egyes szava egy kés volt a szívemben, amit el is forgattak, hogy jobban fájjon. Ennyire életem során sosem éreztem magam megalázva, leértékelve, összetörve. Legszívesebben ott helyben köddé váltam volna. Azt kívántam, bár ne kapnék többé levegőt, s halnék meg most azonnal.

Mit is képzeltem? Hiszen egy nevetséges gyerek vagyok számára, akit ide-oda rángat saját vágyai szerint. Hogy is képzeltem, hogy jelentek neki valamit? Nem kéne itt lennem. Sosem szabadott volna rám találjon, sosem szabadott volna megmentenie. Éhen kellett volna halnom, mint annyi árva közülünk. Végzetes hiba, hogy itt vagyok.

Minden erőmet összeszedtem és kirántottam a kezem az ő szorításából és rohanni kezdtem az ajtó felé.

- Azonnal állj meg! - mennydörögte vérfagyasztóan.

Nem tettem. Vissza se nézve kicsaptam az ajtót, majd rohanni kezdtem a hosszú folyosókon, le a lépcsőkön egészen a hatalmas bejárati ajtóig. Hiába kiabált mindenki utánam, hiába kerekedett hatalmas zűrzavar a házban, én csak menekülni akartam. El innen, minnél hamarabb.

Minden erőmmel löktem ki a hatalmas bejárati ajtót és kirohantam a hidegbe. El a nagy kapuig, ki a nagy világba.

Szerencsétlenségemre a ház messze volt a legközelebbi várostól is, így csak értelmetlenül rohantam a kétsávos autóút mentén.

Száguldottak el mellettem autók, dudáltak rám, volt aki lassított és megkérdezte, mit csinálok itt egyedül, de én semmire nem reagáltam, csak rohantam tovább. Még akkor is, mikor már fájt a lélegzés, és nem éreztem a lábaimat. Csak rohantam, megállás nélkül rohantam.

A félelem kezdett felemészteni, ugyanis tudtam, hogy nem tudok elég messze jutni. Tudtam, hogy nem tudok elmenekülni. Tudtam, hogy úgyis a hatalmas háza fogságában fogom végezni, az ő akarata szerint.

A félelem és a fájdalom, hogy nem tudok elég messze menni, hogy nem tudok megszökni előle, a tudat, hogy úgyis utolér újabb könnyeket csalt előle belőlem.

Kiáltani akartam, segítségért akartam kiáltani. Ordítani akartam tiszta erőmből, de nem tudtam. Hiába tudtam, nincs értelme, csak futottam tovább és tovább a végtelen út mentén.

Amikor a fekete autó elhajtott mellettem és éles kanyart véve keresztbe állt a sávon előlem is elzárva az utat, tisztában voltam vele, hogy vége.

A játéknak vége.

-Iseul! - csapódott ki az hátsó ajtó feltárva Kim urat.

Fájdalmasan nyögtem fel, mikor megláttam őt és erőtlenül hátrálni kezdtem.

- Azonnal állj meg! Eleget szórakoztál! - kiabált tovább felém.
- Ne! Nem akarom - suttogtam reszketve.

Féltem. Annyira féltem, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. Egész lényem remegett, ahogy figyeltem egyre közeledő alakját.

- Megvagy! - rántott magához erőszakosan.
- Ne! Kérem, ne! - estem térdre előtte.
- Azonnal állj fel! - emelt fel a földről.
- Kérem! Engedjen el! Hagyjon békén! Kérem! - ordítottam fájdalmasan.
- Neked teljesen elment az eszed? Mit művelsz?! - sziszegte felém.
- Nem akarok! Engedjen el! Engedjen el! - visítottam hisztérikusan.

Kőkemény tekintettel meredt rám. Többé nem szólt egy szót sem, csak feldobott a vállára és elcipelt az autóig.

Még élek, és remélem, ti is jól vagytok. A nyári hangulat ellenére a dolgok elég rossz irányba alakulnak a történetben, de azért éljen a nyár és a vidámság!
Puszi🥰