Ι'm gσηηα rυίη γσυ

TIZENHAT

Nem tudtam aludni, hiába voltam nagyon álmos. Sehogy sem felelt meg. Olyan volt, mintha egy sütőben feküdnék, égtek a szemeim, kiszáradt a szám, fájt minden egyes porcikám, még a bőröm is. Az egész testem tűzforró volt, verejtékeztem mindenütt.

Arra tértem magamhoz, hogy szipogok. A jól hallható, nehézkes szuszogásom közé halk szipogások ékelődtek be, amik egyre hangosabbak lettek. Nyughatatlanul forgolódtam, húztam magamra és dobtam le a takarót. Kelletlenül tátogtam, mint egy hal, hátha úgy könnyebb levegőt venni. Nagyon pocsékul éreztem magam. Hangosan sírni kezdtem, mert nem tudtam felülni, kiszállni az ágyból pedig ott feküdve a lehető legrosszabbul éreztem magam.
Nyugtalanul kémleltem körbe a szobát, de senki nem volt bent. Csupán az éjjeli szekrényeken égtek a lámpák, azon kívül sötétség fedett mindent. Rajtam kívül senki és semmi nem adott ki hangokat, minden békés és csendes volt. Mintha semmi baj nem lenne. Pedig volt elég bajom. Úgy éreztem, mindjárt elpatkolok.

Halk kattanással nyílt valahol egy ajtó, hideg szellő tört be a szobába, beszűrődtek az éjszaka hangjai. Jóleső sóhaj hagyta el a szám, ahogy a hideg levegőhullám végigfutott rajtam is, pár pillanatra lehűtve túlforrósodott testem. Keresni kezdtem a forrást, honnan jöhetett a szél, ki nyithatta ki azt az ajtót és hol. A szoba másik felében lengette a szél a függönyöket a hatalmas ablakok előtt. Az egyik ablak nem is ablak volt, hanem ajtó. Az volt nyitva. Mögötte pedig egy ember körvonalai rajzolódtak ki a kintről beszűrődő fényben. Füst vette őt körbe, ujjai között cigarettát tartott.

- Mi történt? - fújta ki a füstöt. Alig hallottam a kérdést, a sípoló fülemtől és a saját szipogásomtól. - Rosszul vagy? - nyomta el a cigarettát és belépett a szobába. Becsukta az ajtót, visszahúzta a függönyt maga mögött, utána odasétált az ágyamhoz. Feltérdelt a matracra, egyik kezén megtámaszkodott, a másikkal arcomhoz ért. - Megint lázad van - nézett a szemeimbe.

Kétségbeesetten markoltam az ingjébe és próbáltam magamhoz húzni őt. Szememből ömlöttek a könnyek, ahogy könyörgően rá néztem, tegyen valamit, mert már nem tudok, mit kezdeni magammal. Kezét elvette az arcomról és megfogta vele az én kezem.
- Semmi baj! Itt vagyok - nyomott egy puszit reszkető kézfejemre.

Gyorsan elsietett és hozott egy újabb tál hideg vizet és kendőket a borogatáshoz, hozott egy nagy kancsóval inni és gyógyszereket is. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, hogy kövessem a mozgását a szobában. Megállíthatatlanul sírtam és mozgolódtam össze-vissza, kiabálni nem volt erőm, ezért csak halk jajgatásokban engedtem ki a kellemetlen érzéseket.

Fel akartam ülni, sétálni akartam, kimenni a teraszra a hidegbe, bele ugrani egy kád hideg vízbe, bármit csak ne égjen többé a testem. Idegesen szorítottam össze a szemem, nem tudtam már nyitva tartani, annyira égett. A fejfájásomtól gondolkodni se tudtam, csak forgolódtam, hátha elmúlik majd.

- Sttt! Nyugodj meg! Itt vagyok! - nyomott vissza a fullasztó párnák közé.
- Ne....megfulladok!- nyögtem rekedtes hangon.
- Elveszem a párnákat, elveszem! - csitított.

Haladéktalanul ledobálta az ágyból a sok párnát és a mindenféle takarókat is. Csak a rajam lévő takaró és a fejem alatt lévő két párna maradt a hatalmas ágyon. Valamivel máris jobb volt, megnyugodtam egy kicsit, már nem volt olyan meleg, kaptam levegőt is végre. Hatalmasat sóhajtva engedtem el magam.

- Ezt az éjszakát ki kell bírnod, rendben? - simított a homlokomra aggódva.
- Nagyon rossz... - nyeltem egy nagyot.
-Nem lesz semmi baj! Ígérem, minden rendben lesz! - mosolyodott el halványan.

Keveset mosolygott, mióta itt vagyok, ha jobban belegondolok, alig láttam talán egyszer mosolyogni. Gyönyörű mosolya volt. Mikor mosolygott még szívdöglesztőbben nézett ki.

- Az a mosoly.... - görbült enyhén felfelé a szám.
- Sttt! Ne erőlködj! - húzta végig ujját az ajkam vonalán.
- Bárcsak mindig mosolyogna - fújtam ki a levegőmet.
- Mosolygok, amennyit csak kéred, Iseul, csak ne légy beteg! - fogta kezei közé az arcomat.
- Nem fog... - feleltem keserűen.
- Miről beszélsz? - rázta meg a fejét.
- Annak a nőnek fog mosolyogni... - hunytam le a szemeimet.
- Lee Na sosem fog helyettesíteni téged, Iseul! - felelte mély hangján.
- Nekem nem is volt itt helyem... - nevettem fel, ami elég gyorsan köhögésbe fordult át.

Kim úr felültetett és egy pohárba vizet öntött nekem. Felém fordult, a számhoz emelte a poharat, inni adott. Óvatosan ellöktem a kezét, amikor eleget ittam, ő pedig lerakta a poharat.

- Sajnálom! - nézett rám komolyan.
- Látni őt majdnem minden este belépni ide, az ön karjaiban, hallani a nevetést... - szipogtam.
- Iseul... - rázta a fejét szótlanul maradva.
- Nem bírom elviselni...! - kezdtem el sírni újra.

Arcomat kezeimbe temettem, hogy valamennyire elnyomjam a sírásomat. Nem bírtam tovább magamban tartani ezt az egészet. Ahogy kimondtam ezeket neki, magamnak is elismertem, hogy tényleg, ezek a dolgok tényleg megtörténtek és igenis fájtak nekem. A hetek óta tartó idegesség, a sok átsírt éjszaka, kettejük látványa, ami ott lebegett a szemeim előtt egész nap, nem bírtam elviselni már.

Kiskoromtól fogva arra készültem, hogy egyszer értem jön valaki és magával visz, hogy az övé lehessek. Mindig elkpézeltem, ahogy védeni fog és odaadóan vigyázni rám, nem fogja engedni, hogy bármi bajom is essen, megad nekem mindent, szeretni fog. Sosem gondoltam, hogy becsöppenek egy csomó másik nő közé, hogy a gyűjteménye darabja legyek. Az pedig még jobban fájt, hogy kivételezett velem, aztán pofára kellett esnem és rájönni, hogy addig voltam érdekes, míg új voltam.

Erős karjait körém fonta, hogy szoros ölelésébe rejtsen. Nem öleltem vissza őt. Nem akartam több nevetséges illúziót kreálni magamnak. Egyik kezét óvatosan a fejemre tette és simogatni kezdte a hajam, miközben gyengéden csitítgatott.
Amikor valamennyire lenyugodtam visszafektetett az ágyba. Erőtlenül terültem el a matracon, fejemet félre fordítottam és bámultam a lámpa fényét a falon. Ő közben nedves kendőket helyezett a homlokomra, a nyakamra, a karjaimra. Megvizezett egy újabb kendőt, majd hideg ujjai a majdnem bokáig erő hálóingem alól kilógó lábamhoz nyúltak. Rákaptam a fejem. Ő a szemembe nézett, miközben tenyerét is rá helyezte a lábamra. Lassan elkezdte fennebb tolni az anyagot. Csak tolta és tolta, közben sötét tekintete az enyémbe fúrodott. Fülemben hallottam szívem erős dobogását, egész mellkasom beleremeget a levegővételbe, szám elnyílt, szemeim pislogás nélkül meredtek rá. Egészen a felső combjaim legtetejéig tolta az anyagot, ott párszor rásimított a bőrömre. Jólesően sóhajtottam fel, szemeim lecsukódtak, ahogy a halk nesz felszabadult belőlem. Ujjai ürességet hagytak maguk után, mintha fizikailag fájt volna, hogy nem ér többé hozzám. Kinyitottam a szemeimet és megkerestem őt. Halványan elmosolyodott, aztán figyelmét a nedves anyagoknak szentelte, amikkel beborította a lábamat.

Mindenhol be voltam fedve nedves kendőkkel, amik lehűsítették a bőrömet. Hajnalra valahogy túlestem a nehezém, a lázam lement és már nem voltam olyan rossz állapotban, mint az éjszaka során. Mellettem Kim úr feküdt, egyik könyökén támaszkodva figyelt engem, miközben másik keze a hasamra rajzolt apró köröket a vékony anyagon át, ami fedte. Fáradtak voltunk. Ő is és én is. Szemei fáradtan csillogtak, lomhákat pislogott, alig tartotta magát.

- Pihenjen le, uram. Mostmár minden rendben lesz - erőltettem ki rekedtes hangon.
- Sttt! - rázta meg lassan a fejét. - Aludj, Iseul, hosszú éjszakánk volt! - simított egész tenyerével a hasamra.

Hogy lehet májusban náthás lenni?🤧
Vigyázzatok magatokra!)