« Million Reasons » Befejezett

3.

Kettesben maradunk Olivia - val, engem követve jön mögöttem a szobába. Kinézek az ablakon, de Harry már bement a házba a kert üres.

- Még össze kellene pakolni a cuccokat a házban, ha el kell innen tűnjünk ne maradjon semmi bizonyíték. Mi megyünk a sráccal meg a kicsivel Charleston- ba is? - kérdezi. Az viszont nagy szerencse, hogy lusta voltam a múltkor kipakolni az összes holmimat.

- Ja bizony, ugyvalahogy. Marad a férj-feleség szerep. Csak kibővül, egy gyerekkel. Harry meg az öcsém lesz. Az üggyel kapcsolatban nagyjából már összeraktam mindent. Igazából csak a laptopom a fontos, meg pár ruha. Neked? - már megismertem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam régen készen áll. Akár öt perc múlva is képes lenne itt hagyni ezt a helyet.

- Hisz ismersz nem? - húzza félmosolyra a száját majd elhagyja a szobámat.

 Egészen besötétedik mire minden fájlt lementek a központi FBI szerverre. Plusz egy pendrive-ra is készítek másolatokat. Végig Harry-n agyalok. Vajon ilyenkor amikor a nő elmegy, mit csinál vagy mit eszik? Eddig még egyszer láttam a nőt, csak egy kisebb bevásárló zacskóval haza jönni. Kaja futár sem érkezett soha. Hetente kétszer jön a tejes kocsi az mindig megáll előttük, de ennyi. Az is elképzelhető, alig kap enni az a szerencsétlen. Az oroszok kínzási módszereit tekintve ez lenne a legkevesebb. De arra még mindig nem tudok rájönni, hogy miért tartja fogva? Látszólag Harry nem fontos ember és a szülei sem voltak azok. Tehát váltságdíj mizéria biztos kizárva. Hirtelen ötlettől vezérelve rohanok le a konyhába, keresek elő egy nagyobb műanyag dobozt. Igyekszem csendben lenni, Olivia biztos alszik már. Készítek szendvicset és teszek mellé két almát is és egy twix-et. Valamint egy cetlit, Tarts ki!  felirattal. Felkapom a fekete szerelést, a kapucnit mélyen a fejembe húzva indulok el a hátsó kert felé. Arrébb hajtom az útból a növényzetet, ami sűrűn fedi a kerítést. Két napja bontottam ki ezt a részt, ezen fogjuk majd kihozni őket. Mielőtt átlépnék, óvatosan körbe nézek, tényleg nincs e riasztó vagy bármi. Lélegzet visszafojtva lépkedek a teraszig, ahol ücsörögni szokott. Leteszem a dobozt, majd a saját lábnyomaimon lépkedek vissza. Még eltüntetem magam után a nyomokat, nehogy valami is elárulja, hogy jártam ott. Végül visszaballagok a szobámba. Remélem kijön reggel és ő találja meg a dobozt. A nőt még soha nem láttam kimenni a hátsó kertbe, bízom benne most sem fogja ezt tenni. Még utoljára mielőtt lefeküdnék rápillantok a házra már sötétség honol. Gyorsan behúzódóm a fürdőszobába, szabályosan bűntudatom van. Ha arra gondolok, hogy a fiúnak a szomszédban valószínűleg ez sem adatik meg. Ezen az éjszakán korábban jönnek a borzasztó hangok, már egy ideje tudom kitől. Cseppet sem nyugtat meg a tudat, kínomban a fejemre szorítom a párnát. Magamban imádkozom hozzá, hogy tartson ki még egy kicsit. Csak még egy egészen kicsit.

⁕

Másnap Alana szokásos időben távozik és Harry pontosan fél óra múlva jelenik meg a teraszon. A kicsi most nincs vele. Az már feltűnt, hogy hetente egyszer vált ruhát. De most is mint mindig hosszú ujjas póló és hosszú nadrág van rajta. Az időjárás bőven indokolná a rövid nadrágot, pólóval. Egész biztos nem véletlenül takarja magát és cipője most sincs. Először bátortalan léptekkel közelíti meg a lépcsőt, ahová letettem a dobozt. Az elején hozzá se mer érni. Jobbra-balra kapkodja a fejét, hogy látja - e valaki. Nyúlánk lábait felhúzva, állát rátámasztja a térdeire csak nézi hosszú percekig. Végül egyre közelebb húzódik a kis csomaghoz. Bárcsak láthatnám az arcát annyira kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Lélegzet visszafojtva várok, végül kezeibe fogja és leveszi a fedelet. Mintha kincset tartana a tenyerei között. Kellett neki fél óra, de csak sikerült. Addig csak meredten nézte félve nyúlt bele, de hamar neki látott. Eltüntette mind a két szendvicset, az almákat, csokit viszont a cetlivel a zsebébe süllyesztette. Ahogy evett akkor tudatosult bennem, hogy minden bizonnyal éhezik vagy csak nagyon keveset kap enni. Ezután már értem miért ilyen sovány. El is terveztem, hogy ezután minden nap csempészek neki valamit. Végül a dobozt visszateszi a lépcsőre és olyat tesz, amit eddig csak egyetlen egyszer. Felpillant az ablakra, ahol állok most egy picivel hosszabb ideig hagyja a szemeit láttatni. Amik végtelen hálát tükröztek és reményt sugároztak, persze folyamatosan kattogtatom a gépet közben. Nagyon aprót bólint, mintha köszönetet mondana. Ezt a földöntúli tekintetet mindenképp meg akarom őrizni későbbre.