« Million Reasons » Befejezett

22.

"Alig nyugodtam le az előzőkben átéltektől,pillanatok alatt képes csak a puszta érintésével újra felkorbácsolni avágyaimat. Tényleg komolyan gondolta, hogy be akarja pótolni az elmúlt időket. Dehát van még idő, hosszú az éjszaka! "

Rosie ugrik a hasamra, még magamhoz sem tudok térni már csicsereg. Az elmém kitisztulva sincs, persze újra zúg a fejem. Teljes testemben izomláz uralkodik, moccanni nem bírok. Na nem a kicsi művésznő súlyától. Inkább attól amit az apja csinált az éjjel. Ha beváltja az ígéretét, miszerint ez minden nap akarja velem csinálni, hát én azt nem élem túl! Bár valószínű enélkül sem fogom, de az már legyen az én gondom.

- Rosie édesem! Ha lassabban beszélsz, akkor értem is amit mondasz! - nézek fel rá fél szemmel.

- Papi! Hol a papa? Ma vele akarok játszani. - mondja komolyan. Oldalra nézek, de az említett nincs itt. Bár ha itt lenne, a lánya nem rajtam keresné.

- Nézted már odalent? - kérdezem a kicsinyt, aki már le is ugrik rólam és elviharzik. Már odalentről hallom a beszélgetés foszlányokat, ezek szerint megtalálta akit keresett. Majd léptek zaját hallom közeledni, de én még csak az ágyból sem tudok kimászni. A Göndör feje jelenik meg az ajtóban, egy tálcával a kezében. Amit az ágy végébe tesz, Rosie egyből rá is veti magát.

- Hoztam reggelit, Rosie gyere a tiéd lent van. - nyújtja felé a kezét és elvezeti a konyha irányába. Annyira cuki, legalább fel sem kell kelnem. Bár a mosdóig el kell valahogy jussak és egyre sürgetőbb vágyat érzek iránta. Fújtatások, lihegések között állok talpra. Mire az Angyal is visszaér, a kicsi nélkül.

- Elment játszani a szobájába. Most már folytathatjuk! - mondja szemöldök húzogatva. Úgy nézek rá a szemeim is majd kiesnek.

- Nem azt biztos nem! Én nem folytatok most semmit. Maximum a mosdóig megyek, aztán megeszem a reggelim. Hagyjál békén Angyal, de sürgősen. - rivallok rá, talán túlságosan is hevesen.

- Na most miért? Nem volt jó az éjszaka? Ilyen ügyetlen voltam? - kérdezi bánatosan, könnyek jelennek meg a szemeiben és csalódottság. A kedvenc helye felé indul. Látom bizonytalan, fél. A karjánál fogva próbálom visszahúzni, de kirántja magát a kezeim közül. Még mindig nehéz megszoknom, a lelkileg labilis állapotát. Szipogva hajtja a fejét a lábai közé, ringatva a testét. Mögé ülve szorosan ölelem meg, a nyakát és a vállait puszilgatva.

- Én az hittem, azt hittem. Szeretsz engem és, és.... - hüppögi a sírás okozta sokktól. Ó, drága naiv kincsem. Hogyan hihet ilyen butaságot, ő a világom, a mindenem.

- Szuper volt az éjszaka, a valaha volt legcsodálatosabb éjszakám volt. Te vagy a világon a legügyesebb Angyal. Egész biztos lesz még ilyen sok. De most fáj mindenem, picit muszáj pihennem. Ezt nem olvastad a neten? - pedig egész biztos írták, csak ezt a részt inkább kihagyta.

- Nem semmi ilyesmi nem volt! - néz hátra ártatlan szemekkel. Mosolyogva nyújtom a számat egy puszira.

- Te vagy a mindenem és Rosie is. Nagyon szeretlek Angyal. El sem hiszed mióta sóvárogtam már érted! - nézek a szemeibe, közben végig húzom az ujjaimat az arcán. Lehunyt szemekkel dől bele a tenyerembe.

- Mióta? - kérdezi halkan. Nem győzök betelni a látványával annyira gyönyörű. Nem csodálom, ha bárki képes bele szeretni első látásra. Ahogy én is tettem, de ő csak az enyém.

- Azóta, hogy első nap megláttalak a kertben, már akkor elvarázsoltál. Ahogy sétáltál végig a fűben, amikor egyszer - egyszer felpillantottál rám. Már akkor, ott halálosan beléd szerettem! - mosolyogva hallgatja a vallomást.