« Million Reasons » Befejezett

16.

   Gyomorideggel szállok be Eddie mellé a kocsiba, csak fél szemmel pillant rám.

- Ritka szarul festesz. Nem aludtál semmit, igazam van? - kérdezi, majd egy papírpoharat nyújt felém.

- Hát nem sokat az biztos. Kösz a kávét. - bele is iszok a folyadékba, igaz ma már ledöntöttem vagy kettőt. De most mást úgy sem tudok a torkomon leerőltetni.

- Tegnap Rosie meglátta a képeket amiket küldtél. Ő egyből felismerte Harry-t. - jegyzem meg úgy mellékesen, miközben az elsuhanó tájat nézem.

- Az jelenthet valamit nem?

- De, így gondolom én is. Nem mertem neki semmit mondani még. - azt meg pláne, hogy találkozom vele azt sem tudom mit reagálna. Még én sem tudom mire számítsak.

- Egyébként mi ez a hely ahová megyünk? - fordulok Eddie felé, aki meredten bámulja az utat.

- Elvileg valamiféle otthon, értelmi sérülteknek. Vagy elmeotthon erre nem kérdeztem rá, bocs. Bár az igazgató akivel beszéltem, sok jóval nem bíztatott az állapota felől. Majd meglátjuk, ha odaérünk addig ne bocsátkozzunk találgatásokba. - mondja

- Ez nem jó hír! Ha valóban ő az! De miért csak ennyi idő után jelentették? - mondjuk ezt rohadtul nem értem, de biztos van rá magyarázat.

- Csak most lett kész ez a rendszer. Állítólag próbálták már jelenteni, de nem foglalkoztak vele. A kiérkező zsaruk szerint csak egy átlagos gyagyás. - húzza el a száját. Már le is lassít a barna kétszintes épület előtt, majd leparkol. Nem tipikus elmegyógyó kinézetű épület, inkább sima lakóházra emlékeztet. De a bejutás nem olyan egyszerű, azért látszik adnak a biztonságra. A felvételi pultnál egy kopasz kigyúrt fehér ruhás fickó vár bennünket.

- Jó napot! Eddie Milos és Louis Tomlinson. Az FBI -tól jöttünk az ismeretlen betegük ügyében. Mr. Honor-ral megbeszéltem egy találkozót. - hadarja Eddie a pasasnak, aki csak hümmög majd felemeli a telefont. Úgy látszik köszönni luxus, na mindegy ez a legkevesebb.

- A doktor úr azonnal itt lesz! Addig foglaljanak helyet. - mutat a sarok felé, ahol egész kényelmesnek tűnő fotelek sorakoznak. De van a francnak kedve leülni egész idáig ültem. Amúgy sem tudnék már egyhelyben maradni.

- Á, jó napot uraim! -szólal meg mögöttünk egy hang. Ami egy ötvenes évekbeli ősz hajú köpcös férfihez tartozik.

- Jó napot Louis Tomlinson, a kollegámat már a telefonból ismeri. - bólint és ő is a sarok felé mutogat. Mi a picsa? Itt mindenki le akar ültetni. Végül kénytelen kelletlen ülök le, a könyökömet a térdeimen megtámasztva.

- Csak pár szót szeretnék önökkel beszélni, mielőtt megnéznék Joe-t.

- Van rendes neve! - vakkantom idegesen.

- Igen, minden bizonnyal ez így van. Csak nekünk nem árulta el. Tehát körülbelül egy éve van nálunk talán kicsivel több. Sajnos pontosan nem tudom, de a kartonjában biztos benne van.

- Pedig azt jó lenne tudni. - dörrenek rá, nem túl kedvesen. Eddie csak rosszallóan néz rám. A doktor bólint majd a pultnál álló kopasz felé int, aki meg is jelenik egy barna mappával a kezében. Átadja Mr. vagy Dr. Honor-nak, a fene sem tudja melyik.

- Akkor tehát, pontosan egy éve és öt hónapja. Előtte a központi kórházban volt négy hónapig.

- Miért volt ott ennyi ideig? - kérdez vissza most Eddie, sejti hogy ez lett volna a következő kérdésem. Tehát egy éve és öt hónapja van itt, előtte négyet kórházban. Akkor csak hármat tartotta fogva az a kurva.