« Million Reasons » Befejezett

27.

Bal kezemet óvatosan emelem fel, hogy megtapogassam a fejem. Az első ébredés hónapok óta, amikor végre nem fáj. Sikerül kitapintani, egy bazi nagy turbánszerűség van rajtam. A szám iszonyatosan ki van száradva jól esne egy korty víz. Ahogy megemelem a jobb kezemet érzem, hogy egy pici súly van rajta. Lenézek, a Göndör Angyalom feje látszik. Alszik, édesen alszik. De mit keres ő itt? Ki szólt neki? Óvatosan engedem vissza a fejére a kezemet, hihetetlen érzés a puha fürtökbe bele túrni. Gyengéden tekergetem az ujjaimra a csigákat, kiszúrom a gyűrűt a kezemen. Látom ő is felvette, ez talán egy jó jel? Talán visszatért az Angyal. Ebben még reménykedni sem merek. Mikor el szeretném venni a kezemet a hajából, halkan szólal meg.

- Tedd csak vissza nyugodtan. - suttogja, majd rám emeli a hihetetlen zöldjeit. Oly rég láttam már őket így csillogni. A fejét simogató kezemért nyúl és a szájához emeli. Már az érintésétől is libabőrős lesz mindenem.

- Hogy kerülsz te ide? - kérdezem erőtlenül. Lassan emeli fel a fejét, hogy jobban rám tudjon nézni.

- Annyira sajnálom Lou, annyira! - szemeiben már könnyek gyűlnek. Látszik nem most teszi ezt először. Nagyon nyúzottnak tűnik és fáradnak. Szemei dagadtak és ki vannak sírva. A kezén egy hatalmas kötés. Erőm sincs válaszolni még és azt sem tudom mit mondhatnék. Csak megsimogatom az arcát, majd a mellkasomra húzom. Óvatosan hajtja rám a fejét, nagyon jó így. Csendben. Most nem kellenek a szavak, csak cirógatni akarom.

- Meg tudsz nekem valaha bocsátani? - kérdezi sírás fojtogatott hangon.

- Nem haragszom rád Angyal. Nincs miért megbocsátanom. - annyira nehéz még beszélnem, a torkom nagyon fáj.

- Soha többé nem hagylak el! Nagyon szeretlek! Nagyon féltem, féltettelek! - emeli fel a fejét. Most ő simogatja meg az arcomat, újra ráz a borzongás. Még a szemeimet is visszahunyom, úgy élvezem, nem is hagyja abba. Végig cirógat az egész arcomon, a számon is végig húzza az ujjait. Majd egy óvatos puszit hagy rajta, csak a könnyeim csorognak végig az arcomon. Amit egyenként puszilgat le.

- Rám nézel szerelmem? - kérdezi fojtott hangon. Csodálkozva az arcában nyitom ki végül a szemeimet. Szerelmének hívott, vajon igaz? Vajon ez lényleg a valóság? Bár fáradt vagyok szívesen aludnék, de őt még szívesebben nézem.

- Maradsz a férjem édes? - és olyan szerelemmel néz rám, mint már egy ideje nem.

- Maradok, ha adsz egy pohár vizet! - mosolyodok el.

- Azt nem adhatok még. De tudok sokkal jobbat. - ajkait lágyan érinti az enyémekhez, nyelve érzékien siklik át a számba. Hosszú - hosszú percekig simogatva az enyémet. Nagyon vágytam már erre, nem csak a csókjára. Hanem a szerelmére is, végre itt van visszatért. Már reménykedni sem mertem ebben. De érzem a csókján, mindig is úgy csinálta. Az összes érzelmét tette minden egyes csókba amit adott. Végül elválik az ajkaimtól, kipirult arccal boldogan pillant le rám. Már alig bírom nyitva tartani a szemeimet, muszáj kicsit pihennem.

- Aludj édesem, aludj csak. - hallom még a lágy baritonját, mielőtt elragadna az álom.

⁕

Végtelennek tűnő idő után, de mosollyal ébredek úgy érzem újra élek. Csodás álmom volt, Harry itt volt mellettem, azt mondta nagyon szeret. De mikor kinyitom a szemem el is keseredek, tényleg csak álom volt. Vagy mégsem? Az ujjamon még mindig itt a gyűrű, akkor még sem álmodtam. Csak Oliver - t látom a szobában, valamit matat a gépeken.