Love Me or Leave Me

17. fejezet

3 hónap elteltével megbarátkoztunk a kényszerrel. Nem beszéltünk sokat, csak ha valami kellett. Az orvos szerint a csontom már van olyan állapotban, hogy tudjak mankóval járkálni.

-Max nem tudod mikor jön a nővér? -kérdeztem a férfit, mivel a fürdetésben kell segítség

-Az orvos azt mondta próbáld meg egyedül. Tegnap fel is szereltem egy korlátot és egy fel-le hajtható ülőkét a zuhanyba.

-Rendben, köszi -eresztettem egy halvány mosolyt, majd elindultam a székemmel a fürdőbe

-Ophelia -szólt az ajtó másik oldaláról, amikor már bent ültem a zuhanyban- Amíg ki nem jössz itt fogok ülni a széken, rendben?

-Nem fog kelleni a segítséged, de oké -feleltem

Jó érzés volt újra egyedül fürödni. Ennek örömére még a hajamat is megmostam. Éppen a tusfürdőm helyéhez nyúltam, amikor rájöttem, hogy elfogyott, így Max tisztálkodó szerért nyúltam. A karomra való felvitel közben ugrottak be a közös fürdések, amikor Max a sajátjával, én is a saját tusfürdőmmel kentük be egymás hátát. Mielőtt lemostam volna magamról mélyen beszívtam a sűrű folyadék illatát és becsuktam a szemem. Bevillant a pillanat, amikor Max elhúzott az autó elől. Emlékszem teljes sokkban néztem vele farkasszemet.

A törölközőmért nyúltam, de nem értem el, ezért felálltam, de megcsúsztam. Hirtelen Max kezei közt voltam. Láttam a félelmet a szemeiben.

-Lia jól vagy? -kérdezte, majd ajkamat az övéhez tapasztottam

-Ez mi volt? -homlokunkat egymásnak döntötte

-Nem tudom, -nevettem fel- de még mindig meztelen vagyok -néztem a szemeibe

Segített felállni, majd egy tócsamentes helyre kísért és leültem. Nem ment ki, hanem a fürdő sarkában megállt és a falnak dőlt.

-Kimennél? -néztem rá

-Nem -vágta rá

-Szuper -mormogtam az orrom alatt

Felöltöztem és a hajamat vizesen felkontyoltam. A kerekesszékembe, amit Max Mézinek hív beleültem és kimentem.

-Ugye tudod, hogy Mézit nem kell már használnod? -jött utánam

-Igen -feleltem kissé idegesen

-Miért vagy ilyen? -kérdezte

-Mert az előbb csaltad meg Kelly-t is -feleltem

-Kelly és én már nem vagyunk együtt, de amikor hazahoztalak először pont ezt elszerettem volna mondani, de nem hallgattál meg -könnyes szemekkel néztem Maxre- Mi a baj? -guggolt le elém

-Azt hiszem szeretlek, de ez nem helyes -sírtam el magamat

-Miért mondod ezt? -kérdezte

-Anyum mindig is mondta, ha valaki megcsal tűntessem el az életemből végleg.

-Ophelia Johnson lassan több mint fél éve szeretlek -mondta ki, mire ránéztem

-Menj el Max kérlek. Most egy kis egyedüllétre van szükségem.

A férfi a kérésemre elment, de már harmad napja. A hűtőben találtam előfőzött kész ételt, így azt ettem. Camille folyamatosan érdeklődik, hogy vagyok. A balesetem után a fiatal Mick Schumacher egyre többször ír, hogy reméli jól vagyok. Mick-et nehezen engedtem közel magamhoz, de van olyan jó kapcsolatom vele, mint Camille-lel.

-Szia Mick -fogadtam a német hívását

-Szia Ophelia! Tudni lehet mikor jössz vissza hozzánk? -érdeklődött

-Amíg nem tudok mankóval menni, addig biztos itthonról kell figyelnem titeket. Szerencsére pár dolgot itthonról is el tudok intézni, aminek nagyon örülök. Felétek mi újság?

-Minden a legnagyobb rendben. Maxra rá fogok írni, hogy állítson két lábra, mert már megölelgetnélek.

-3 napja elment, de, hogy hova -legyintettem egyet a kezemmel, amit igaz nem látott a német

-30 perc és otthon lesz, borítékolom.

-Na majd meglátjuk -nevettem fel

-Megyek, mert a kutyák ugatnak, hogy kiszeretnének menni. Legyen szép napod és gyógyulj meg!

-Megfogok ígérem, szép napot Mick!

A kanapéra áttelepedtem és megnéztem a naptárban mikor kell visszamenni a kórházba. 30 perc elteltével az ajtón betoppant egy frissen nyírt hajú Max Verstappen. Nem tudom, hogy Mick pont eltalálta, vagy tudott valamit a holland hazajövetelével kapcsolatban.

-Szia!

-Helloka! -köszönt és levette a cipőjét meg a kabátját

Letelepedett mellém és a vállamra hajtotta fejét, de én arrébb húzódtam.

-Álljunk fel -szólalt meg és felpattant- Add a kezed -nyújtotta mindkettő kezét

-Nem szeretném -ráztam meg a fejem

-Nem szeretet kérdése, hogy járni szeretnél. Addig nem fekszel le, amíg nem állsz két lábon a mankókkal.

Nagy nehezen belementem, majd megfogta kezeimet és felhúzott. Orrunk összeért, mellkasomban csak úgy zakatolt a szívem. Egyik keze helyére a mankót rakta. Egy ideig stabilan álltam, de nem minden tart örökké, ahogy ez sem. Elvesztettem az egyensúlyómat és Max karjaiba estem. Erősen tartott, hogy véletlenül se essek el. Pár perc elteltével óvatosan segített felállni és megtalálni az egyensúlyt, majd újra a kezembe adta a botot. Egészen stabilan mentem egyik kezemben a bottal, míg másikkal Max vállába kapaszkodtam.

-Jöhet a másik? -kérdezte

-Igen -feleltem

A kezembe adta azt is, majd mögém állt. Előre léptem a jobb lábammal, majd a ballal és így tovább. Vagy egy órán át sétálgattunk a lakásban.

-Elfáradtál? -kérdezte miközben Mézit összecsukta

-Igen, de hova rakod Mézit? -néztem rá kérdő tekintettel

-A szekrénybe, mert ott nem sok vizet zavar -felelte

-Köszönöm! -néztem rá mosolyogva

-Erős és kitartó vagy! -leült mellém és átkarolt

Sziasztok!

A történet elérte a tetőpontot, ezért is gondoltam a címét ihlető zenét csatolni. 

Szerintetek Ophelia és Max adnak második esélyt egymásnak, vagy elválnak útjaik?

Szép napot!

Lexie :)