Step-Daddy | JiKook✔️

Egy

Örömmel konstantáltam, hogy sikerült mindent a megfelelő helyre rakni, s immáron teljesen berendezkedtünk az új lakásunkba. Mit ne mondjak, egész otthonos lett. Persze nem olyan, mint a régi házunk, de nem is kell, hogy olyan legyen. Egyszerű volt és tökéletes. Hyunjin volt olyan kedves és segített nekünk berendezkedni, bár többször is rá kellett szólnom, hogy vigyázzon anya porcelángyűjteményére, mert többet ér az egész, mint az életem. Csak vagy háromszor botlott meg illetve csúszott el, ezzel majdnem a saját és az én halálomat okozva, de végül sikerült mindent törés-zúzás nélkül a helyére illesztenünk. Elégedetten pillantottam körbe az egész épületben, de legfőképp a szobámra voltam büszke. Úgy éreztem, végre a saját személyiségem tükröződik vissza, ahogy körülnézek. A bútorok már itt voltak, a fal színét azonban fehérről hamvas szürkévé változtattuk, és természetesen elengedhetetlen volt, hogy néhány munkámat ki ne függesszem a szobám falára. Imádtam fotózni és szerintem tehetségem is van hozzá, ezért a legsikeresebb fényképeimet el is küldtem a bizottságnak, így felvételt nyertem az egyetemre. A munkáim másik felét természetesen megtartottam, a kedvenceim pedig most a frissen festett falon lógnak. Hihetetlenül boldog voltam a látványtól.

- Jimin! Hyunjin! Kész az ebéd! - kiáltott anya, mire én és a legjobb barátom ötévesek módjára rohantunk az ebédlőasztalhoz. - Na, azért ne ilyen hevesen! - dorgált meg anya, de mi mit sem törődve vettük kezünkbe evőpálcikáinkat s tömtük magunkba a jóízű finomságot.

- Jisoo, a te főztöd felveheti a versenyt az összes séf főztjével, akik azokban az idétlen főzőműsorokban zsűriskednek - bókolt Hyunjin anyukámnak, aki csak zavartan legyintett egyet, miszerint ne is mondjon ilyen nevetséges dolgot, de én tisztában voltam vele, mennyire jól esett neki a szőke srác dicsérete. Egyébként akkor kezdte el Hyunjin tegezni anyukámat, amikor elkezdtük a középiskolát. Anya kijelentette, hogy nem érzi magát annyira idősnek, és ha én tegezem őt, akkor Hyunjinnak is muszáj, hiszen egyidősök vagyunk. Azóta Hyunjin szinte már a családunk része, rengeteg időt töltött nálunk, együtt jártunk bulizni, bár az ilyesmi ritkán fordult elő, együtt mentünk suliba, együtt oldottuk meg a csoportmunkákat, és természetesen sulin kívül is mindig együtt lógtunk.

- Na és anya, mikor kezded a munkát? - érdeklődtem világrahozómtól két falat között.

- Jövő héten - felelte, miközben felcsippentett egy darab húst az evőpálcikájával.

- Hol fogsz dolgozni? - tette fel a kérdést Hyunjin, bekapcsolódva a beszélgetésünkbe.

- Van egy kórház nem olyan messze, ahol épp megürült egy hely pszichológus számára - folytatta a csevegést anyukám. - Már beszéltem a kórház igazgatójával, elintéztem a szükséges papírokat, így azt mondta már akár a héten kezdhetek. Én azonban ragaszkodtam a jövő héthez, mert szeretnék itthon is mindent elintézni, meg persze az egyetemet is szeretném meglátogatni, ahova járni fogtok - mosolygott, ezt meghallva pedig majdnem félrenyeltem az ételt a számban. Ó, nem, semmi szükség arra, hogy anyám bejöjjön az egyetemre.

- De hát arra semmi szükség! - adtam hangot tiltakozásomnak is, mire anya és Hyunjin is értetlenül fordultak felém.

- Miért? - szólalt meg anyám elsőként magyarázatot várva.

- Mert nem! - tiltakoztam hevesen, legjobb barátom pedig fejcsóválva nézett rám.

- Ejj, Jiminie! Én a helyedben örülnék, ha egy ilyen jó nő kísérne be az egyetemre. Meg se mondanák, hogy Jisoo az anyukád - fejtette ki véleményét Hyunjin, én meg azt hittem, menten elásom magam.

- Hát épp ez az! - csattantam fel indulatosan. - Túl jó nő ahhoz, hogy engem kísérgessen! Mi van, ha azt hiszik majd, hogy a barátnőm? - fortyogtam, miközben anya és Hyunjin meredten néztek rám, majd össze, végül pedig kitört belőlük a nevetés.