Step-Daddy | JiKook✔️

Negyvenöt

Körülbelül fél óra elteltével Hyunjin megelégelte, hogy potyára folyatom a vizet, s szabályosan berontott a fürdőbe, hogy kirángasson a zuhanykabinból. Nekem persze fel sem tűnt, hogy ilyen hosszasan áztattam magam, mivel minden gondolatom azokon a szörnyűségeken pörgött, amelyekkel a nap folyamán meg kellett birkóznom. Érzelmileg teljesen nullán éreztem magam, ez pedig kihatással volt a testemre is, ugyanis ólom súlyúnak éreztem magam minden elszenvedett lépés után, mellyel Hyunjin kivonszolt a fürdőből egyenesen a szobájába. Eredeti tervei szerint Felixet kitúrta volna a nappaliban levő kanapéra, mivel semmi esetre sem szándékozott engem magamra hagyni, azonban addig erősködtem, hogy nekem most egyedüllétre van szükségem, hogy végül nagy nehézségek árán sikerült meggyőznöm arról, hogy én aludhassak a kanapén. Igazság szerint nem szívesen töltöttem volna egyedül az éjszakát, de nem szerettem volna szegény Felixet kitúrni a párja mellől, ígyis szarul éreztem magam, amiért belerondítottam a közös estéjükbe, főleg hogy Felix volt olyan drága, s még azt is felajánlotta, hogy hazamegy. De tudom, hogy Hyunjin sem szeretné, ha lelépne a barátja, valamint engem sem akar megbántani, mert tudja, hogy most mindennél nagyobb szükségem van rá. Mondhatni két tűz közé került, én pedig úgy voltam vele, hogy kicsit megkönnyítem a dolgát, s önként elvonulok előlük. Tudom, hogy mindketten jófejek és megértőek, de akkor is úgy éreztem helyesnek, hogy én aludjak a kanapén.

A Hyunjinnál töltött napjaim száma egyre csak növekedett, a negyedik nap után pedig már úgy voltam vele, hogy kellő képpen stabilnak érzem magam ahhoz, hogy hazamenjek, s szembenézzek anyával. Igaz, minden nap beszéltem vele, s folyamatosan kérdezgette, hogy miért nem akarok hazamenni, de én letudtam annyival, hogy fontos közös elintéznivalónk van Hyunjinnal, ami semmiképpen sem tűr halasztást. Végül nem is faggatózott többet, amúgyis tudja, hogy a szőkénél jó kezekben vagyok, így nem kellett aggódnia miattam. Négy nap után azonban már nem akartam tovább húzni a dolgot, hiszen az már túlzottan okot adna neki az aggodalomra. Ígyis sejtem, hogy furcsálja ezt a hirtelen leléptem otthonról dolgot, csupán tiszteletben tartja, hogy egyelőre nem akarok beszélni róla. Nemhiába, anya pszichológus, tökéletesen tisztában van vele, amikor nem vagyok jól, vagy valami bajom van, csak éppen nem akarok beszélni róla. Ő pedig nem erőlteti. Úgyis tudja, hogyha megfelelőnek érzem az időt, kitálalok neki a dolgaimról. Szívem szerint most is ezt tenném, de...félő, hogy azzal aláírnám a saját halálos ítéletemet.

Nem csak az erőszakról van szó, arról talán még lenne bátorságom beszélni vele, de ami engem s a fekete hajút illeti, egyszerűen képtelen vagyok bevallani neki, amit hónapokon keresztül titkoltam. Nem mondhatom el neki, hogy beleszerettem a pasijába, majd oda is adtam magam neki, mint valami könnyűvérű fruska. Ostoba voltam, elvakított a szerelem, melyet életemben először tapasztaltam meg, most pedig megihatom a levét a saját összekotyvasztott főztömnek. Nem tudom, mikor fogok tudni teljesen megnyílni anya előtt, de úgy érzem, ennek nem most van itt az ideje.

Az utat egyedül tettem meg hazáig, pedig Hyunjin és Felix is ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjenek, de nem szerettem volna még több galibát okozni kettejüknek. Ígyis kellemetlenül éreztem magam, amiért négy napig rajtuk élősködtem, ugyanis egyedül ki sem mertem tenni a lábam a házból, pedig szükségem volt valamiféle kenőcsre, amivel enyhíteni tudok a főnököm által okozott sérülésen. Nem állt szándékomban orvoshoz menni, ugyanis végtelenül szégyelltem magam amiatt, ami történt, nem lett volna merszem hagyni egy orvosnak, hogy ott megvizsgáljon. Alig bírtam elviselni az érintés gondolatát is, Hyunjin volt az egyetlen, aki gond nélkül a közelembe tudott férkőzni, ugyanis tisztában voltam vele, hogy ő sosem lenne képes ártani nekem. Négy nap után azonban rászántam magam, hogy egyedül hagyjam el legjobb barátom lakását, aki kis ideig próbált győzködni, hogy nem kell egyedül mennem, ők szívesen eljönnek velem, én azonban nem szerettem volna ennél nagyobb teher lenni, így végül egyedül szálltam fel a buszra, ami a lakásunkhoz közeli megállóban tesz le. Szerencsére semmi gondom nem adódott a hazafele vezető úton, pusztán frusztrált a gondolat, hogy ennyien vannak körülöttem, én pedig egyedül utazom, teljesen védtelenül. Kissé eluralkodott rajtam a pánik, ezért aztán fellélegezve léptem le a járműről, amint annak kinyíltak az ajtai. Szorongásom azonban újra előállt, mikor lakásunk ajtaja előtt találtam magam, ugyanis nem tudtam, vajon ki fog várni rám a falap túlsó oldalán. Anya vagy esetleg Jungkook. Bár nem láttam a fekete hajú autóját a parkolóban, féltem, hogy csak sikeresen elrejtette előlem, s amint kinyílik az ajtó, egy önelégült, gúnyos vigyorral találom majd szembe magam, s egy lesajnáló szempárral. Szerencsére azonban nem ez történt. Az ajtó túloldalán ugyanis anyukám fogadott, kinek aggódó pillantásai olyannyira megmelengették a szívem, hogy majdnem sikerült elbőgnöm magam miatta. De csak majdnem.