Step-Daddy | JiKook✔️

Huszonkettő

Jungkook egyetlen percig sem hagyta abba csitítgatásomat, hatalmas tenyere folyamatosan kényeztette rózsaszín tincseimet, mellkasában dübörgő szívének hangja pedig kellemes ütemet diktált heves levegővételeimnek. Már nem sírtam, de még mindig levegő után kellett kapkodnom túlzott zokogásom következményeként, melyet a fekete hajú csendbe burkolózva hallgatott végig. Mikor már kellő képpen elcsendesedtem, s nem szorítottam teljes erőmből Jungkook mellkasára tapadt fekete ingjét, a fekete hajú óvatosan eltolt magától.

- Jobb lenne, ha felöltöznél - szólalt meg mély, rekedtes hangján, mely valószínűleg a hosszúra nyúlt csend miatt ment el. - Nem akarom, hogy megfázz - állt fel a hosszas guggolásból, nekem pedig szavai hallatán sikerült kapcsolnom végre, hogy bizony alsó felem még mindig meztelenül hever a hideg betonon. Olyan szinten kétségbeestem, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy fel kellene öltöznöm. Zavartan ugrottam talpra, hogy mielőbb magamra rángathassam ruháimat, hiszen valóban rohadtul hideg volt kint, épp csak fel sem tűnt, amíg Jungkook teste melegítette az enyémet.

A fekete hajú hátat fordított nekem, hogy ne érezzem magam kínosan előtte, bár már így is legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Azok után, hogy olyan durván neki estem, amit megjegyzem meg is érdemelt, képes volt megakadályozni, hogy fizikai bántalmazás érjen engem, ráadásul utána is szó nélkül itt maradt, és megvárta, amíg teljesen megnyugszom. Ha eddig nem is lettem volna teljesen összezavarodva Jungkookkal kapcsolatban, most minden bizonnyal teljesen értetlenül állnék azelőtt, hogy miért viselkedik így velem. Képtelen voltam megmagyarázni, de nem is kellett, hiszen abban a pillanatban az egyetlen dolog, amit tehettem az volt, hogy kifejezzem neki a hálámat. Bátorkodtam közelebb lépni hozzá, s mikor már csak két méternyi távolságra állt előttem, halkan szólaltam meg.

- Kö-Köszönöm, hogy megvédtél - csúsztak ki ajkaim közül a szavak, de nem mertem a szemébe mondani. Jungkook ekkor hátrafordult, én pedig megkockáztattam egy pillantást vetni felé, ami egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek. Arca kifejezéstelen volt, egyáltalán nem tudtam róla leolvasni bármit is, ez pedig jobban megrémített, mint korábbi kétségbeesett, dühös és szomorú tekintete. Ajkamat harapdálva vártam, hogy megszólaljon, mert fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék még neki. Jungkook szóra nyitotta a száját, de egyáltalán nem az hangzott el, mint amire számítottam.

- Sajnálom - mondta ki ezt az egyetlen szót, amit én hirtelen nem is tudtam a helyére rakni. Sajnálja? De mégis mit? Azt, hogy megmentett?

- Mit? - kérdeztem rá végül, hiszen fogalmam sem volt, miről beszél. Most komolyan megbánta, hogy segített rajtam?

- Mindent, Jimin. Hogy egy seggfej voltam veled és Jisooval is. Nem érdemeltétek meg, hogy így bánjak veletek - magyarázta meg bocsánatkérése okát, én pedig teljesen elképedtem, mikor realizáltam, miről is beszél. Ha nem mondja, eszembe se jut, hogy haragudnom kéne rá. De mégis hogy haragudhattam volna rá ezek után? Ha ő nincs, a szilveszter éjjelem nemi erőszakba torkollt volna.

- Hagyjuk ezt, Jungkook - intettem le, hiszen nem akartam ezzel elrontani a mostani hangulatot. Örültem, hogy Jungkook itt van velem, mert nélküle fogalmam sincs, mihez kezdtem volna.

- Nem, Jimin - ellenkezett, miközben teljes testével felém fordult s közelebb is lépett hozzám. - Tudnod kell, hogy sosem akartalak bántani téged. Tudom, hogy te utálsz engem, de sosem akartam neked gondot okozni - folytatta, de nekem semmi kedvem nem volt belemenni ebbe a beszélgetésbe, mert minél inkább belebonyolódtunk, annál szarabbul éreztem magam, amiért konkrétan ok nélkül viselkedtem vele ellenségesen a kezdetektől fogva.

- Muszáj ezt most megbeszélnünk? - sóhajtottam fel kelletlenül, de úgy tűnt, Jungkook nem akar leakadni a témáról.

- Igen, muszáj. Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem akartam ellened hangolni Jisoot vagy elválasztani téged tőle. Én csak meg akartalak ismerni téged. Nem tudom, mit tehetnék, hogy kevésbé utálj engem - boncolgatta tovább a témát, de tekintetéből újra érzelmek tükröződtek, csak épp nem olyanok, amiket látni szeretnék. Megtörtnek és kétségbeesettnek tűnt, pedig valójában semmi oka nem volt arra, hogy az legyen. Biztosra vettem, hogy anyám megbocsájt majd neki, ráadásul ha tudná az igazságot velem kapcsolatban...Talán ideje lenne megosztanom vele egy töredékét.